A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám
545 hirtelen áttérésétől tehát valóban lett volna okuk félni a magyar egyházat vezető és egyházi politikát irányító felelős személyeknek. II. János Pál ezzel tisztában volt, mert a félelem bizonyos jelei már a pápaválasztást megelőző tanácskozásokon megnyilvánultak. A nyugati sajtóban megjelent híradások ismételten beszámoltak arról, hogy a lengyel püspökök kifejezték kívánságukat a magyar püspököknek, hogy ne legyenek engedékenyek az állam követeléseivel szemben, mert ezzel megnehezítik a lengyel püspökök helyzetét is, a lengyel egyház meglévő jogainak védelmezése, viszonylagos függetlenségének megőrzése terén. A lengyel egyházpolitika természetesen a saját javára igyekezett kihasználni azt, hogy a magyar püspöki kar sokkal kevesebbel beérte az „egyház jogai" címén, minta lengyel püspökök. A magyar püspökök számára világos, hogy a lengyel püspökök tőlük nem az állam iránti lojalotásuk felszámolását szeretnék, hanem az állam befolyásától függetlenebb kurzust. A magyar püspökök örülnének az állami befolyás csökkenésének, ennek ellenére azzal hárítják el a lengyel úthoz való közeledést, hogy Magyarországon a püspökök eleve kiszolgáltatottabbak, nem állnak mögöttük olyan hívőtömegek, mint Lengyelországban, az állam a püspököket elszigeteli egymástól, és igyekszik egymás ellen fordítani, tehát eleve nehezebb a közös álláspont kialakítása. Utalnak arra is, hogy az állam számtalan hivatalnokot alkalmaz az egyház életének ellenőrzésére és a maga céljainak megfelelő manipulálásra, ezzel tartósítva a magyar püspöki kar kiszolgáltatott helyzetét. II. János Pál pápának egyházkormányzati lépései kifejezésre juttatták, hogy elődei Magyarországot illető egyházpolitikájának felszámolása nem áll szándékában. Ezzel egyidejűleg a konkrét magyar viszonyokra alkalmazott megnyilvánulásaival bemutatta, milyen módon kíván ő maga — mint a részegyházaknak is legfőbb pásztora — a magyar egyháznak segítségére lenni. A magyar egyházhoz írt első levele óta több hasonló lelkipásztori kezdeményezéssel adott segítséget a magyar egyház életének javításához. 1979. április 6-án a magyar papság nevelését is szolgáló római PAPKÉPZÉS Collegium Germanicum Hungaricum 400 éves jubileumát, valamint a magyar püspöki kar római továbbképző intézetének, a Pápai Magyar Intézetnek 50 éves fennállását ünneplő magyar egyházi küldöttséghez szólva a keresztény nevelésről, a papképzésről és a világiak apostolságáról szóló zsinati okmányok, valamint a saját lelkipásztori programját összefoglaló en- ciklika (Redemptor hominis) alapján — buzdította a magyar püspököket, hogy folytassák az évszázados hagyományt, és továbbra is küldjenek kiképzendő papokat Rómába, — leszögezte, hogy a papképzésben nem lehet megalkudni: a magyar egyháznak is, mint az egész egyháznak, képzett és szent papokra van szüksége, — a magyar egyház súlyos kérdését érintette azzal a félmondattal, mely- lyel a főpapokat a „harmonikus egyetértésre" buzdította, mely előfeltétele az összmunkának, és bázisa az egyház előtt álló feladatok megoldásának, — hangsúlyozta, hogy a magyar egyháznak az adott körülmények között
