A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
474 dent szépen elintézünk. Addig is bízzon a jó Istenben, drága gyermekem. A Jóság-Ember megáldotta Marikát, és kiment. „Drága gyermekem” - visszhangozták a szoba falai. Hálás öröm dalolt Marika szívében. A lelke a végtelenbe tárult, és magához ölelte az eget, a földet, az összes élő embert. Aztán csendesen imádkozni kezdett: „Mi Atyánk, kivagy a mennyekben...” Minden úgy történt, ahogy Marika remélte: megkapta a szülők engedélyét, és a kórházban ideiglenesen felvették szolgálólánynak. Törleszthette az adósságot, de ami a legfontosabb: végre bemehetett a betegekhez, mert ez volt az ő leghőbb vágya. A szobák ajtaját szelíden, halkan nyitotta, akárcsak a Jóság-Ember. Amikor a tálcát a betegek elé tette, akkor szívből és szeretettel mondta: „Jó étvágyat kívánok! ” Ezeket a szavakat a többi szolgálólány is szokta mondani, de azok gépiesen hadarták, mint valami betanult, unalmas feladatot. Mikor Marika az üres tányérokért bement a betegekhez, akkor kitalált valami újat: a fejét féloldalt billentette, és könyörgő hangon, mintha szívességet kéme, megkérdezte: „Volna valami kívánsága?” Érdekes, hogy milyen sok kívánság akadt! A haragosképű néni azt mondta: „Húzza magasabbra a redőnyt; olyan sötét ez a szobajiogy majd megvakulok!” A szomorú szemű fiatal nő: „Kérem, vigye ki ezt a virágot, nem bírom az illatát.” A panaszos hangú, öreg néni: „Már megint nincs itt a kanál az éjjeliszekrényemen, pedig kell a köhögés elleni sziruphoz. Hozzon egy másikat.” Marika jött-ment, minden kívánságot készségesen teljesített. A betegek meg se köszönték, de az nem baj. Hiszen ő is elfelejtette megköszönni a Jóság-Embernek, hogy jó volt hozzá. Marika már két hete dolgozott az első emeleten, amikor egyszerre csak felrendelték a második emeletre, hogy ott helyettesítsen egy szolgálólányt, aki váratlanul otthagyta munkáját. Marika örült, hogy új betegeket fog megismerni. De csak egy napig dolgozhatott a második emeleten. Másnap érte jött egy ápolónő: — Marika,kérem, menjen vissza az első emeletre. így rendelkeztek az irodából. Az ottanibetegek küldöttséget menesztettek az irodába, hogy ők tiltakoznak az ellen, hogy magát máshova helyezzék. Hallottam, amint egymás közt lázadoztak: „Azt az aranyos kislányt nem engedjük el. Ő az egyetlen, akiben van szolgálatkészség, és pont őt akarják elvenni tőlünk!” Sejtettem, hogy magáról beszélnek, de nem voltam benne biztos, ezért megkérdeztem: „A sánta kislányról van szó?” Azt felelték: „Dehogyis sánta! Olyan szelíd, nagy, barna, csillogó szeme van, mint az őzikének. Csupa kedvesség, csupa finomság. Nem sánta az! Valami Marikának hívják.” Szóval mégiscsak magáról volt szó, de a betegek nem vették észre, hogy maga kicsit sántít. — Nem vették észre? - ámuldozott Marika. Szívében örömforrás bugy- gyant. Ráeszmélt arra, hogy az utóbbi napokban ő is egészen megfeledkezett a sántaságáról. Pedig bizony ő még sánta, és az is lesz egész életében. Hogy lehet az, hogy a betegek nem vették észre, és ő sem gondolt rá? A szeretet ragyogása talán eltünteti azt, ami rút, és megszünteti azt, ami fáj?
