A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
303 A marxizmus hangsúlyozza azt, hogy az ember társas lény és kidomborítja a közösségi szempontokat. A keresztény emberszemlélet szintén aláhúzza az ember közösségi voltát, de a perszonalista emberkép értelmében a személy, jóllehet egyedülálló, megismételhetetlen valóság, nyitott mások felé, s a személyek közötti kommunióban, szeretetközösségben valósítja meg önmagát. A másokhoz való viszony és a közösségi szempont lényeges a vallás megélésében is. A vallásszabadsághoz való jog tehát a közösségi dimenziót is magába foglalja, ahogy ezt a Zsinat nyomán II. János pápa többször hangsúlyozta (Redemptor Hominis körlevél 17. pont, az ENSz közgyűlés előtt mondott beszéd 20. pontja). A vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat 3. pontját a pápa New Yorkban idézte: „Az ember társas természete igényli azt, hogy belső vallási aktusait külsőleg kifejezze, vallási téren másokkal közösségben legyen és vallását közösségi formában élje.” Ugyanennek a nyüatkozatnak 4. pontja így folytatja: „A vallás szabadsága, kényszertől való mentessége nemcsak az egyes személyeket illeti meg, el kell azt ismerni közösségi cselekményekre nézve is. Mert mind az embernek, mind magának a vallásnak a természete megkívánja, hogy legyenek vallási közösségek”. Idegen Miklós államtitkár vallászabadság - felfogásától az a lehetőség, hogy a hívek egyéni emberi szabadságjoguk alapján olyan vallási közösségeket hozzanak létre (pl. báziscsoportok), melyet a politikai vezetés elfogad. Az ilyen vallászabadság-felfogást igazolja a magyar egyházpolitikusoknak az a törekvése, hogy az egyházi életben minden az általuk ellenőrzött megyés főpásztorok irányításával történjen. Ezért erőltették rá ezt az „episzkopális” egyszemélyi egyházkormányzati rendszert a statutum-szerűen „presbiteriális” kormányzati rendszerű magyarországi protestáns egyházakra is. Aki — főleg külföldön - ezt a felfogást kiértékelve úgy véli, hogy Magyarországon az egyház nem szabad, az Miklós államtitkár szerint a kapitalista rendszer formáit alkalmazza a magyar viszonyokra. Hogy Miklós a „kapitalista rendszer formái” kifejezés alatt ebben az összefüggésben mit ért, az fejtegetéseiből nem lesz világos. Miklós államtitkár joggal hivatkozik arra, hogy a sztálinista korszakhoz viszonyítva jelenleg nagyobbak a pasztorális lehetőségek. A lista, hogy mit szabad és mit nem szabad az egyháznak, valóban kibővült. A kollektív alanyra (egyházra) vonatkoztatott marxista vallászabadság-értelmezés lehetőséget ad ugyanakkor az állami szabályozás indokolására. Ennek az értelmezésnek kapcsán tekintélyes kazuisztika alakult ki arról, hogy a közösségi vallási életben mit szabad és mit nem szabad tenni. Pl. a templomban össze lehet jönni kate- kézisre, vallásos kérdések megvitatására, a templomajtót azonban nem szabad bezárni. Sőt már az is kifogás alá esik, ha a szokásos főbejárat zárva van és a templom csak a mellékbejáraton át közelíthető meg. E kazuisztika tág teret nyit bármilyen állami intervenciónak, melynek kedvenc területe a megengedett igehirdetés és a tiltott vallási propaganda közötti határ megvonása. Például a hitoktatónak, ha valamelyik tanuló kimarad a megengedett igehirdetésnek számító iskolai hittan tanításból, nem szabad á visszahívnia a hittanórára, mert az már vallási propaganda és ezért tilos.
