A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

Aprotestantizmusban van valami veleszületett bizalmatlanság az érzékelhető, a kegyelem látható, szemlélhető oldala iránt, röviden az úgynevezett megteste­sülés-elv iránt. Hasonlóképpen van a katolicizmusban valami veleszületett bizal­matlanság a kegyelem-hozta szabadság iránt, mintha az embernek spontánul és szabadon nem is volna szabad megnyilatkoznia. A kegyelemnek, mint szabadságra-hívó — protestáns típusú — szólításnak a fel­fedezése ránk van bízva. Ebben a hívásban az egyed szabadsága van kihangsú­lyozva: kegyelmes Istene színe előtt a hivő ember nem szolgája és nem alatt­valója senkinek. A „keresztény embernek” ez a szabadsága vezetett köztudomá­súlag, igen bonyolult okságokon keresztül, a polgárság politikai szabadságához is. Emellett azonban lehetségesnek tartom a keresztény szabadságra-jutásnak egy másik formáját is: a kegyelemnek, mint a szabadság meghozójának a megtapasz­talását. Talán egy jövendő ökuménikus kereszténységben katolikus típusú kegyelem-tapasztalatnak fogják nevezni. Mire gondolok? Ebben a kegyelem a felszabadulás megtapasztalásaként van kihangsúlyozva: a kegyelem olyan folya­mat, amelyben elsősorban nem az egyén, hanem egy közösség tapasztalja meg magát Isten színe előtt szbadnak; olyan folyamat, amelyben egy nép lesz sza­baddá; magát arra hívottnak és arra szabadítottnak tapasztalja, hogy Isten szí­ne előtt saját történelmének hordozója legyen. Itt nem egy egyén szabadulás­története áll előtérben, hanem egy népé, vagyis nem az, hogyan ébred az egyed Isten színe előtt valódi önmagára, hanem: hogyan ébred önmagára egy nép, és abban természetesen az egyes ember is. Johann Baptist Metz Az Egyház szentségi közösség: a keresztség által leszünk tagjai és az eucharisz- tia kebelez be teljességébe. Testen belül a tagok mindegyike sajátos adományai­nak mértéke szerint vesz részt a nagy egész szolgálatában. A szolgálatok és hierarchikus rendek feladatukat az Egyházban, és nem az Egyházon és nem az Egyház felett gyakorolják. Ezért ellentét a felszentelt pap­ság és a hívek papsága közt el sem gondolható, mert az összes keresztény ugyan­annak a Testnek a tagja. A püspöki testület biztosítja a hagyomány apostoli folytonosságát, hogy az embereket „hívőkké” és „testvérekké” tegye és így föl­épüljön az Isten népe, a „papi ország”, a „királyi nép.” Minden feladatnak megfelel a maga adománya, mely a másikkal be nem helyette­síthető. A világi semmit sem tehet a szentségek vonalán. Viszont világiak nélkül a keresztény küldetés a világban megvalósíthatatlan volna. Paul Evdokimov.

Next

/
Thumbnails
Contents