A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

A 233

Bérmálás A bérmálás azután kifejezetten a Szentlélekkel való élő egység

szentsége. Ügy történik, hogy a püspök (vagy különleges megbízatás alapján a pap) fejünkre teszi kezét, szent olajjal megjelöli homlokunkat, és a Szentlélek adásáért imádkozik. A kézfeltétel is, az olajjal való megkenés is azt mutatja, hogy a hivő a Szentlélek erejében részesül, és így hivatást is kap. Mintegy Krisztus keze pihen meg fején: „Menj, szeress, ahogy én szeretek. Légy tanúja annak, hogy szeretet az Isten." A szent olaj is a Krisztus hivatásában való részesedés jele. A „kenet", amely Jézust tette „felkentté" („Krisztussá"), nem földi olaj, hanem maga a Szentlélek:„Az Ür lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek" — idézi Jézus Izaiás próféta szavát (Lk 4, 18). így leszünk mi is a Szentlélek által Krisztus evangéliumának tanúi: hitünk, türelmünk, szeretetünk, csendes örömünk bizonyíték arra, hogy Krisztus megváltotta a világot.

Eukarisztia (Oltáriszentség) Az utolsó vacsorán, mint már láttuk, Jézus kenyeret és borral telt kelyhet vett kezébe, azt saját odaadott, feláldozott testének és vérének mondta, szétosztotta tanítványai között és meghagyta, hogy ezt cselekedjék az ő „emlékezetére". Kézezer éve hűségesen követi az Egyház Jézusnak e parancsát. Az afrikai őserdők lombfede- les kápolnáitól az alaszkai jégmezők fehér templomáig, a római, kölni, párizsi óriás székesegyházaktól az Andeszek fennsíkjának szegényes imaházáig szerte a világon, nap mint nap több mint négyszázezerszer ismétlik el Krisztus papjai az Úr Jézus szavait, részesül millió és millió hivő Krisztus testében és vérében. „Az Ür vacsorája", ahogy Szent Pál ezt a lakomát nevezi (1. levél a korintusiak- nak 11,20), a „mise" (a latin „missa" szóból), ahogy a középkortól kezdve mi katolikusok szoktuk mondani, a keresztény élet központja és forrása. Benne hagyta ránk Jézus szíve egész melegével legnagyobb ajándékát. Mindenható isteni szavával - amelyet az ő nyomán és az ő megbízásából most papjai ejtenek ki - átváltoztatja a kenyér és bor lényegét saját testévé és vérévé, vagyis önmagává, hogy így táplálékunk legyen, és az ő életáldozata eggyé forrjon a mi életünkkel. Igaz, az oltáron szemünk csak kenyeret és bort lát, de hitünk, amellyel feltétlenül bízunk Jézus szavának igazságában, megérteti velünk, hogy ez most már maga az értünk meghalt és feltámadt Úr Krisztus. Ahogy az eledel a saját létének árán táplálja mások életét, úgy Jézus, aki élt-halt érettünk, ételünké, italunkká teszi magát, hogy telj esen egybeforrjunk ővele, és őbenne egymással. De míg a közönséges kenyér annak az embernek testévé változik, aki megette, addig az „égből szállott szent kenyér" Önmagává változtatja át azt az embert, aki hittel és szeretettel magához veszi.

A szentmisén tehát maga Jézus jelenik meg közöttünk g Szentlélek e- reje által, az életadó halált jelentő kenyér és bor színe alatt, belevonva a résztvevőket halálába és feltámadásába. Világosan megmondják ezt Jézus szavai: a kenyér színe (vagyis az, amit látunk) „odaadott testet", a bor színe „kiontott vért" fejez ki. De nem pusztulásba vezető halál jele ez: a kenyér és bor étel és ital, és így élet forrása. A misén emlékezik meg az Egyház erről a csodálatos titokról, hálát adva érte (maga az „eukarisztia" szó „hálaadást" jelent). A felI