A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
220 — Köszönöm, elfogadom. Nem is kell annyira hívogatni,mert tényleg elfáradtam, míg ideértem... ide fel egészen az aljáról. — Jól indul a szőlő - mondja az öreg. — Hát én annyira nem vagyok szakértő, hogy ilyen korán tagadhatnám, vagy helyeselhetném megállapítását. De mindig meghajoltam a szak-tekintélyek előtt. Nevetett erre az öreg szerzetes testvér. Hát akkor higgyje el, ha valami közbe nem jön, jó termés lesz. — Egyszóval egér-utat is enged a szakvéleményében - ha valami közbe nem jön. - Mi? így élcelgettek egymással. Aztán elhallgatott, mert a szőlőispán urat elnyomta a buzgóság a pádon, és jó ízűén szundikált. — Hadd pihenjen az öreg - gondolta magában a pap. Agyában újabb bibliás gondolatok kergették egymást, melyek szinte előfordultak nemrég a liturgiában ... Az Úr szőleje, a szőlőmunkások . .. Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlő-vesszők. . . Ez itt mellette a Vincellér, a szőlőmunkások bérfizetője. .. így ültek ott egymás mellett. A lőcsfalvi pap Mesterére gondolt, akinek ajkairól elhangzottak a beszédek, az akolról, a juh okról, bárányokról, a szőlőskertről, a szőlőmunkásokról . . . ahogy vándorlásai közt a Mester is látta ezeket saját hazájában 1900 és néhány évvel ezelőtt. És ennyi idő sem volt elég, hogy annyi nagy elme a „mélyére” hatolhatott volna ezeknek az egyszerű hasonlatoknak. Ott ültek sokáig egymás mellett a Pásztor és a Vincellér. ■ Isten jelen van minden teremtményében, egészen áthatja és teremtő jelenléte által fönntartja őket. Ezért Isten felől nézve, a vele való egység elképzelhetetlen közelséget és benső séget jelent. Semmi az emberben nem marad kizárva belőle, még legbensőbb benseje és legtitkosabb titka sem, mert Isten teremtőként azon a ponton áll, ahonnan az ember léte fakad. Pont, amelyről természetszerűleg sem az én, sem más ember nem tud, kézben nem tarthatja, ezért aztán nem is ajándékozhatja. Az egység és a szeretet - soha tárgyként meg nem fogható forrásukból - innen fakadnak. - Ugyanakkor innen indul ki minden út másokhoz is. Ezért minden pusztán emberi közösséget láthatatlan határok fognak körül, a közösség nem bírja végérvényesen betölteni az embert, nem adja meg neki a teljes kiteljesülést, bár sokban elősegíti azt. Ezek a határok Isten számára nem léteznek. A vele való közösség áthat mindent, semmi sem marad rajta kívül, „gazdagsága kifürkészhetetlen” (Efez. 3,8).
