A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

132

BROTHER FEIGL MIN I S TRÁNSKLUB J A

— Kedves Feig! testvér, általános a panasz az egyházban, hogy a modern fiatalság és az egyházi intézmények közti kapcsolat meglazult. A II. Világháború óta az egyesületi élet nem olyan virágzó, mint régen volt. Keresik az okát és az orvosságát. Mióta jezsuita elöljárói sekrestyésnek a torontói Szent Erzsébet plébániára helyezték, virágzik ott a minsitránsélet. Sok kérdésünk volna, de kezdjük sorjában. Egyesek abban látják az egyesületi élet elapadását, hogy kevés a fiatal papok száma. Ezek mégiscsak közelebb állnak a fiatalok gondolkodásához és szívéhez, mint az oltár messzeségéből ismert szürkülő vagy őszhajú papok.

— Nagy igazság van abban, amit mond, de a szív fiatalságát nem az évek száma méri. Nézze, az én hajam is igencsak őszül, mégis fél év alatt sikerült olyan ministránsgárdát összehoznom, amelyik vonzotta a többi gyereket. Nem föltétlenül kell hozzá fiatal papnak lenni. Nem a papi vagy szerzetesi mivolt és nem a kor a döntő tényező, hanem az oltár, az Eucharisztia és a fiatalok szeretete. Nemrégiben egy fiatal tanító kért meg, hogy segítsek neki a kis ministránscso- port kibővítésében. A gyerekek szívesen jönnek, ha látják, hogy örömmel fogadják őket, törődnek velük és nem csak azt ellenőrzik, hogy a fogason minden kar ing a helyére került-e.

— Miben látja sikerének a titkát?

— Elsősorban abban, hogy öntevékenységhez segítem őket. A gyerekek igényük a társas játékokat és tevékenységeket, de azok keretét még nem bírják megszervezni. A legtöbb felnőtt abba a hibába esik, hogy nagylelkűen vállalkozik a keret megteremtésére és fenntartására, de jóindulatú segítsége a gyerekeknek valahogyan nem kell. Téves a kiindulópontjuk; egy szükségesnek és jónak ítélt programhoz próbálják megszerezni a fiatalok csatlakozását, de nem a fiatalok szükségletéből, gondolati és érzésvilágából indulnak ki. Ez a mentalitásvál(

tás az ifjúsággal való foglalkozás kulcsa. A fiatalok menekülnek, amikor megszimatolják, hogy a felnőttek egy általuk jónak gondolt program vagy tevékenység szekerébe akarják befogni őket. Az idősebbek csak arra emlékeznek, hogy •' fiatalkorukban milyen szívesen jártak szívgárdába, Mária-kongregációba, cser- készgyűlésre, de valahogy nem veszik észre, amit a gyerek megérez: azok a talaj- viszonyok, amelyekben ez a fajta egyesületi élet virágzott, nem találhatók meg Amerikában, nem találhatók meg a technizált nagyvárosi életkörülmények között és nem találhatók a zsinat utáni egyházközségi életben. A gyerekek úgy érzik, hogy az a világ, amelybe a felnőttek be akarják vonni őket, letűnt világ, a felnőttek emlékeinek nosztalgikus világa, de nem az a világ, amelynek levegőjét szívják iskolában, újságban, tévén, társadalmi viszonyokban. Ezért van az, hogy a felnőttek jótanácsa.minden jóindulatuk és tapasztalatuk ellenére, hitelét veszti. Öreg és fiatal megsínyli ezt a tekintély-válságot. Véleményem szerint az fog jó! foglalkozni a fiatalokkal, aki ezen a krízisen úgy ment át, hogy a régi