A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
119 Vannak nehezebb önmegtagadások is. Ezek a belsők. A kishitűség, a letörés, az elzárkózás, az önmagunk irányában ápolt részvét, a jóra való restség, keserűség, a kezdeményezés bénultsága stb. elleni küzdelem bizony nehezebb lehet, mint a „koplalási böjt" legkeményebb fajtája. A környezetünk minden értékét devalváló pesszimizmus, a saját bajainkat országos katasztrófává minősítő lelki infláció ellen küzdeni sokkal nehezebb, mint minden pénteken olajos savanyúkáposztán élni. Az állandó bántódás megbántottságát felszámolni nehezebb, mint ádáz elszántsággal megmutatni, hogy ... én igenis még úgy böjtölök, ahogyan a nagyanyám böjtölt. Tagadjuk meg magunkat az emberekkel való viszonyunkban. El kell viselnünk a nehezen elviselhetőket. Ne engedjünk a suttogó propaganda kísértésének, a „tudod drágám, én megértem, de..." és a „kérlek alássan, mind emberek vagyunk, de..." szavakkal kezdődő kommentárok teremtő örömének. Ne akarjunk szellemesek lenni mások kárára. Ne faragjunk élcet, hogy valakinek is kínos helyzetet teremtsünk, ne égessünk le senkit, de ne is fogalmazzunk úgy, hogy a másik ultimátumnak érezze. Vagy szorongásaink, fóbiáink ellen küzdeni köny- nyű? Vagy talán egyszerű dolog szerénynek maradni akkor, amikor úgy érezzük, hogy a kérdésben mi vagyunk a Nobel díjra érdemes szaktudósok, vagy legalábbis nagyokosok. A tudatosan vállalt lemondások jelzik azt az utat, amelyen mint a Szent Kereszt királyi országútján, követve a „Királyi zászlót, mely fenn lobog", az emberiség legnagyobb Szenvedőjének nyomdokain járunk. Szeder Mihály A lőcsfalvi pap naplójából: Javában folyt a tanítói értekezlet. A lőcsfalvi pap nagyon élvezte az ilyen időnként tartott tantestületi megbeszéléseket. Először is azért, mert így alkalma volt tapasztalni a két iskola tanerőinek komoly erőfeszítéseit a jövendő lőcsfalvi generációk felnevelésében, hiszen mint Kiss igazgató úr szokta volt mondani: „rajtunk történelmi felelősség van, mert munkánktól függ milyen férfiak, asszonyok fogják alkotni a jövő falu társadalmát.” Ezt már annyiszor elmondta, hogy a tantestület kezdte nem-komoly an ven- gyermeki ni. De élvezte azért is, mert mindig maga is tanult vala- Őszinteség mit, mint mondani szokta, ahogy a molnár is azért lisztes molnár, mert óhatatlan, hogy a malom lisztpora rá is ne tapadjon, azonképpen a tanítókkal való érintkezésben rá is tapad valami tanulság. Mert nem hiába tartja a mondás, hogy „a jó pap is holtig tanul”... De harmadszor és nem utolsó sorban azért is élvezte, mert sok humoros eset is előadódik ilyenkor az iskola életéből, amiről a tanítók siettek is beszámolni. Egy ilyen tanítói gyűlésen elmondott humoros eset kerül most elmondásra, amit azért is jegyzett fel a pap, mert a humort veszedelmes viharfelhők is környékezték. A viharfelhőket az okozta, hogy a „gyermeki őszinteség” következményeképpen bizonyos ,hírek kezdtek keringem egyes családok vagy annak tagjai életéről. Mert az úgy van, hogy a gyermeki őszinteség az osztályban tör ki, és annak az osztály többi tanulói is fiiltanúi és otthon elmondták, hogy
