A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
89 — Vigyázz a narancsokra! — A nagyobbik lány még elszántabban szorította magához a szatyrot. Legfelül voltak a narancsok, alattuk egy üveg, amelyben rejtelmesen a- ranyló lé úszott. — Ez minek? — kérdezte otthon az izgatottan tébláboló nagymamát, de az nem is válaszolt, csak megvetően nézte. így hát belekerült a szatyorba a múlt századból itt ragadt üveg, a papírzsebkendők tetejére (— Jó lesz az ilyen melegben — brummogta nagyapa), s már az első pillanatok után nyilvánvaló volt, hogy a csokoládé csak romokban fogja bírni ezt a közelséget. Közben már majd nem a kert végére értek. Elhaladtak a pizsamás betegekkel keretezett nagy épület előtt, aztán egy kisebb házikó mellett, melyből émelyítő hagymaszag szállt fel, rácáfolva a kékben úszó ünnep békéjére. A kisebbik megtorpant. — Erre van a mama? — Kicsit arrébb. — A kicsi is? — Persze. De azokat fenn az emeleten őrzik, csak szoptatni viszik a mamához. — Szegények. Meggyorsították lépteiket s már ott is voltak a kétszárnyas, szürkére festett épület előtt. A férfi egyszerre megtorpant. A zsebébe nyúlt, a lejárt villamosjegyek, kitöltetlen blanketták és gyűrött tízforintosok közül egy fésűt húzott elő. — Várjatok! — szólt izgatottan és gereblyézni kezdte a hajukat. Aztán aprólékos gonddal végigporolta a szoknyájukat, nehogy valami rendellenességet fedezzen fel az anyai tekintet. Némi bűntudattal gondolt a mosogatóban halmozódó edényekre. Majd este. Most már tényleg végzek velük — gondolta. Rémülten fedezte fel, hogy Erika harisnyanadrágján kis lyukacska éktelenkedik. Persze, a varrást is halogatta, s most már késő. — Beteszem a zsebkendőmet — vigasztalta a kislány —, a mama nem vesz észre semmit. S már szedte is elő a zsebkendőt. De a- hogy rápillamtott, maga is megérezte kísérlete kilátástalanságát. A zsebkendő iszonyú színekben játszott, s csak itt-ott idézte néhai önmagát. — Ha ki kell fújni az orrodat, majd én odaadom az enyimet, jó? — A tied tiszta? Rövid ideig tűnődve dugták össze fejüket fölötte. Mindenesetre tisztább volt. Tizenkét lépcsőt kellett fölmenni. S a- mint beléptek a hosszú, szűk folyosóra, egyszeriben mellükre telepedett a kórház furcsa szaga. A sarkokban is emberek szorongtak. Akiknek nem jutott hely a kórtermekben, itt suttogtak. Ahogy előbbre óvatoskodtak, mondatfoszlányok közt haladtak. Csapdostak köröttük a félbemaradt mondatok. — Szóljatok már Áginak! — Ne felejtsétek el. — Miért nem engedted?... Az egyik ablakmélyedésben magányos fiatal nő állt. Egyedül. Feszülten. Nem vette le szemét a bejáratról. A folyosóról szinte észrevétlen ez a beugró. Az egyik oldalán a nővérek pihenője, a másikon kis kétágyas szoba. Amint az ajtajához értek, annyira lehalkították a hangjukat, hogy csak egymás szájmozgásáról tudták leolvasni gondolataikat. — Itt van a mama? — Itt. — Miért nem megyünk már be? Először csak résnyire nyitották az ajtót. A két gyerek odatülekedett, s mivel csak orruk fért be a nyíláson, bedugták hát, és boldogan szívták annak a szobának a levegőjét, ahol a mama fekszik. Aztán kitárult az ajtó, s úgy rohantak az ágy felé, mint a kiscsikók. Ám az utolsó pillanatban megtorpantak. Persze, fáradt szegény. Kerek szemükkel nézték, nézték, magukba itták a mosolyát, hangját. Ez még nem a régi hangja volt. Kicsit halkan, akadozva beszélt, talán a meghatottság is a- pasztotta a lélegzetét. Feléjük nyújtotta a karját, mint esténként, s a két gyerek most bebújt ennek a meleg karnak a védelmébe. Megint biztonságban voltak. — Hát itt vagytok? A férfi az első pillanatban meghökkent. Nem ezt a mondatot várta. Nem ezt a közhelyet. Aztán ránézett a feleségére, és látta, hogy sír. És ettől neki is hirtelen könnybe lábadt a szeme. Hogy ne lássák elérzékenye- dését, a szatyor tartalmát kezdte kirakni a kisszekrényre.
