A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
59 Mert jóságos az Ur, örökké tart kegyelme, s hűségét látja minden nemzedék. (100199 zsoltár. Sík Sándor ford.) De megtörténhet, hogy ez a zsoltár nem fejezi ki azt, ami bennem van. Nincs kedvemre, hogy ujjongjak, szolgáljak, még kevésbé, hogy vigadjak. Nem érzem, hogy mit lássak abban, hogy ő Isten. Az sem tetszik, hogy birkának tekintsem magam, nem mond nekem semmit, hogy övé legyek. Ha kényszerítem magam a zsoltár elmondására, az sem használ semmit. Csak a szájammal tenném, de nem a szívemmel. Akkor megváltoztatom magatartásomat, és komolyan akarok az Úrral beszélni. Megmondom neki, hogy az imában nem találok semmi örömet, nem érzem, hogy miért dicsérjem, de nem tudom az okát, és azt sem, hogy miért tűnik fel oly távolinak. Érzem a disszonanciát és szemrehányás formájában fejezem ki elégedetlenségemet. Az összhang hiánya annak a következménye, hogy nem fogadom el életemet: kedveseim halálát, szerencsétlenségeket, szenvedéseket, igazságtalanságokat, stb. Miért engedte meg? Ez az ima küszködés annak a kifejezésére, a- mit a lelkem mélyén érzek, ami mint kő megfekszi gyomromat, de magam sem tudom, hogy mi az. Talán elpanaszolom élet- körülményeimet, Gyermekkoromat vagy családi helyzetemet. Lehetséges, hogy nyűg nekem az élet, és nem látom értelmét. A lényeg az, hogy kifejezem a bennem lévő zűrzavart. Ez kitűnő ima, mert őszinte, és megmondom az igazat. Az Istennek mindig meg lehet mondani az igazat. Sokkal jobb, mint üres szavakat ledarálni, amelyek válaszfalként emelkednének az Isten és közém. Hiábavaló szép dolgokat mondani neki, ha a valóságban mást érzek. Ez valóságos tudatra ébredés. Rádöbbenek, hogy ellentétbe kerültem vele. Az élet el nem fogadása végeredményben az élet szerzőjével állít ellentétbe, hiszen ő tudott volna olyan világot is teremteni, amelyben nincs se bűn, se fájdalom, se szenvedés. Az ilyen folyamat nem más, mint pszichoanalízise az Úrhoz való viszonyomnak. Van ugyanis egy nem egészen tudatos akadály köztünk, melynek csak a következményeit észlelem: az ima nem megy, belső ellenállást tapasztaltam, elkéstem, derűs vígasztalás helyett csak szárazságot éreztem. Mindez annak a jele, hogy érzelmeim ismeretlen okból el vannak torlaszolva. Az ellentét azonban tudatalatti. Azért ahelyett, hogy imák elmondására kényszerítettem volna magamat, elkezdtem érzelmeimet kifejezni, és az eredmény szemrehányásokkal és lázadással teli ima lett. De őszinte volt, és e- zért jó. Már nem közömbösen elmondott szavakból állt, hanem autentikus és bátor megnyilatkozás volt, amely mindaddig tartott, esetleg hetekig, míg ki nem tört belőlem minden. Lehet, egyeseknek szokatlanul hangzik, hogy az Istenhez való viszonyunkkal kapcsolatban a tudatalattiról beszélünk. Pedig az e- gész ember lép az Istennel kapcsolatba. A- zért tulajdonított az Egyház mindig fontosságot a testtartásnak és gesztusoknak, mint pl. összekulcsolni kezünket, vagy letérdelni. Testünk is részt vesz az imánkban. Még inkább vesz részt érzelmi életünk, amelynek a tudatalatti fontos tényezője. Az ilyen imának az az értéke, hogy nem a dolgok eszményi állapotát veszi alapul, azt, hogy Istent dicsőítjük vagy dicsőíteni tartozunk, hanem ahelyett életünk valóságából indul ki. Ez annak a felismerését jelenti, hogy én nem vagyok kizárólag a jószándékom, a jóakaratom, fennkölt vágyaim vagy bűntudatom. Nem vagyok olyan ideál, mint amilyen lenni szeretnék, hanem olyan vagyok, amilyen nem akarok lenni, tele szembeszállással, ellentétekkel, nem fogadom el magam. Mindezt az Isten elé viszem, és nem csupán a tökéletességre való törekvésemet. Ez nagyon reális ima, s utat nyit a tisztulási folyamatnak. Azzal, hogy tudatosul bennem a lázadás, megváltozik a magamról alkotott kép. Elkezdem felismerni állapotomat, és ez kezdete a megváltozásnak. Az őszinteségi kísérlet következménye a megváltozás vágya. Az Ószövetségben olvashatunk Jób lázadásáról. Nagyon érdekes. Felháborodott, és barátai szidják lázadása miatt, le akarják csendesíteni. Jób azonban
