A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
556 Áldott az Isten, a napok Napja, az élet glóriája. Áldott az élet, mert tenyereden pihen. Isten, áldjon minden, amit teremtettél. A nap föltekintett a messzeségre, arca átfénylett, és mikor lenézett a földre, hogy felébressze és életnek in- dítsa.fehér világosságára felébredt a táj. A nagy kert kis tava felkacagott az égre. Visszaverte az ég Mária- kék fátylának remegő tisztaságát. A halk szél kedvesen lépett a tükörsima vízre és fehér selyemrajokat fodrozott az égi ruhára. Kelet felől csilingelő szárnyakkal röppent elő a vadgalamb. Felült egy fűzfára és az égre nézett. Aztán új, könnyű röppenéssel beleszántott a levegőbe. Röpdösött a tájon, mintha még ébresztené, ha van, ami alszik. A sasok fölugrottak a magasságba. Szemük elbírta a napot. Hajnali táncot kezdtek az élet Urának, fönt a magasságban. A fűzfák felsóhajtottak, és a- nyás csevegéssel hajoltak össze: valami titkuk volt, és friss gyökerükön lüktetve áramlott fel az élet vére. Az új hajtások tövén kicsi bölcsők ringtak.Uj életek néztek a világra. Zöld rügyeket szült a hajnal. A nap lenézett és a rügyekre mosolygott. Megaranyozta a fűzfák anyaságát és a szél is eljöttdiogy bölcsődalt dúdoljon. Az imbolygó hatások között, mint egy anyakarban, kinyíltak a rügyek. Selymes kis fejüket fölemelték. Rámosolyogtak az égre, a napra, a tóra, a házakra és a vadgalambra. Aztán túlnézett mindezeken, mintha felemelte volna friss kaijait a fűz, mintha áldást kéme kicsi rügyeire Istentől... A fűz nem tud beszélni. Hangtalanul teszi azt, amit tennie kell és Isten hangtalanul küldi áldását. Rezső csodálkozva járta a kert tavaszi életét - emlékezett a télre, és eszébe jutott: az élet élni akar, az é- let hűséges, az Élet Istené. Minden együtt volt itt, mint télen, csak a fekete varjakat nem látta sehol. 75. assú léptekkel hagyta el a kertet. Indult az emeletes kínai ház felé, ahol a bentlakó növendékek még csendes bosszú lélegzéssel aludtak. Végiglépett az ágyak két sora között, és megállt a nyitott ablaknál. Szerette a valóságokat képekben és szimbólumokban látni. Az u- tóbbi idők élményeinek kettőssége, a tél és tavasz, éj és hajnal, fájdalom és öröm, a bűn és tisztaság, a nagypéntek és Húsvéthajnal valami egységet kívánt lelke mélyén. Az élet valamiféle áldozat. Minden sötéten, bűnön, harcon át a Kereszt emelkedik az &et egére, és a föld nem lehet más, mint áldozati kehely. Addig nem lehetett tökéletes az élet egysége, amíg a keresztfáról le nem patakzott a megváltás áldozati vére: Mostmár együtt van minden. Embernek lenni annyi, mint az Isten-embert követni. Egyszerűen. Nyugodtan, tisztán. Alkotó kedvvel. Bátran, redület- len áldozattal. Mint a földbetérő mag, mint a búza a malomban az új kenyérért.
