A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
537 ki önfajára ment a nagy király nevébe'. Most már tudom: a kórház angyala, s az a vastag könyv mennyit tudott szólni! Ki kórház-ablakból a csúcsokig látsz, Navarra csúcsairól mit gontoltál, Ignác? De nemi Te nagy királynak voltál hű lovagja, s most még nagyobb,a legfőbb hívás ért el: és elindulsz egy új seregbe, izzóbb vasba', élesebb karddal, tisztább vérttel... 2. Ezt most tudtam meg: Hogy a kis Navarra hadában ott küzdött az öt Xavér, Ferenc testvérei, meg apja. Őnékik, szabadsághős kicsi népnek, őnékik nem termett babér, csak lázadásért börtön és halálos ítélet a büszke nagy királytól, akinek országában Nap ragyog örökkön. És túlnan, távol, akkor Ferenc Párizs diákja volt s a lenge Szajnának partján a vak ég, a néma és bezárt ég nagy ólmos boltozatját mindhiába verte. Börtön, kivégzés és egy eltiport nép: nagy örvény az, ó mély-mély szakadék! 3. Jött Ignác, és beszélni kezdett. Ferenc hallgatta. Ignác is Ferencet. Ó, hogyne tudták volna ott egymásról, ki melyik párton állt... De az Ige már többről szólt és másról, s feledtek népet, vért, királyt. A győztes és a megvert had fia egymás vállára ráborult. Készült az égi nagy história, és Indiák felé már szikrázott az út. 4. S ezt most tudtam meg! Most tudtam meg, csak most! A Világhódító Ferenc utolsó napját! Feledt már hont, spanyol királyt, testvérét, apját, víg, könnyű sorsot és vak-ólmost... Ki könnyet, vért csak Krisztusért ontott, babért csak érte halmozott, és nem ismert mást, csak égi gondot... Hol már Navarra?... Távol hangos emberektől,
