A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
531 Az evangéliumból egyrészt elénk tárul Jézus születésének földi, ugyanakkor mondhatnánk égi arca. A kettőt valahogy nem tudjuk egyszerre szemlélni. Szeretnénk szétválasztani a történelmi tényeket és a költői nyelvet, ami nyilván nem földi eseményekről, nem mindennapos történetről beszél. Talán jobb lenne így látni: külön az események színhelyét — a jászolt, a pásztorokat - Máriát és Józsefet... és külön szemlélni, és másként is megítélni a többi eseményt: az angyalok énekét, a csillag megjelenését, a fényességet, amit a pásztorok láttak. Talán úgy gondoljuk, hogy túl sok olyasmi van az evangéliumi elbeszélésben, ami kicsúszik a valóság mércéje alól. Ha azonban a mérce szerinti dolgokat megismerjük, reméljük felismerjük mögöttük a fontosabb dolgokat is. Ugyanis nem lehet a kettőt szétválasztani. Mert ha csak a történelmi mérték alá eső dolgokat fogadjuk el Jézussal kapcsolatban, akkor ő is csak olyan lesz a számunkra, mint a többi ember. Egy közülünk, és senki más. Ha viszont csak a túlvilági Karácsony dolgokat fogadjuk el vele kapcsolatban, akkor Jézus Krisztus számunkra már nem lesz ember, más lesz, mint mi vagyunk... Az evangélium pedig pont ezt akarja velünk megértetni, a nagy csodát: Benne Isten emberként jött közénk. Ilyen még nem történt soha, és olyan kimondhatatlan esemény, hogy annak leírása nem is volt könnyű. Vegyünk csak egy példát az életünkből. Talán volt már olyan ismerősünk, akivel nem csak úgy együtt nőttünk fel, hanem ezer és ezer szál fűzött hozzá bennünket. Egy utcában laktunk vele, egy iskolába jártunk, és mindent tudtunk egymásról. Ismertük egymást, és ha valaki kérdezte volna, hiteles, pontos adatokat tudtunk volna róla mondani. Legalábbis időben és térben pontos adatokat - egy személyről. De aztán egy napon új módon fedeztük fel ezt a személyt. Igen, az történt, amire mindenki gondol: megszerettük... Ettől a perctől fogva nem tudtunk tárgyilagosan beszélni róla. Járása, szokásai, beszédmodora annyira kedves lett nekünk, hogy amikor róla beszélünk, szinte elragad az ihlet, és úgy érezzük, hogy az egyszerű, elkoptatott szó nem fejezi ki mindazt, amit mondani akarunk. Amikor az ismeret mellé odatársul a szeretet, amikor valakit nemcsak ismerünk, hanem szeretünk is, akkor nem csoda, ha elragad bennünket a hév, és nem tudunk egyszerűen szólni róla. Csak vers, dal, vagy valami egészen művészi dolog tudja kifejezni, hogy kicsoda is a szeretett személy a számunkra. Szent Lukáccsal is ez történt. Ismerte a Messiásról szóló prófétai hagyományt, hiszen mindenki várta a Messiást abban az időben, aki majd kiszabadítja őket, és jólétet biztosít mindenki számára.Ami