A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
488 így a lélekben, nevezetesen az akaratban végbemenő szellemi folyamatok, elsősorban a szeretet, kölcsönös egy- másrahatásban, egységben jelentkeznek minden emberben, de sokkal inkább az Istenember szent emberségében, mert ez az egység a lélek és a test között a második isteni Személyben fűződik össze, s így ez az egység az elképzelhető legszorosabb. Ennek következtében a két érzelem, a testi és a lelki is szorosabb, mélyebb Krisztusban, mint bármely emberben. Jézus Szíve ezért szimbolizálja Krisztus egész affektiv életét, nemcsak a testében, hanem a lelkében, főleg akaratában végbemenő érzelmeket is, az egész emberi szeretetét, és vele együtt minden többi erényét. Más szóval ez azt jelenti: a Szent Szív természetes szimbóluma az Ő egész emberi szeretetének, testi és lelki szeretetének egyaránt. Amikor hitünk segítségével azt látjuk, hogy Krisztus Szíve egy isteni személy szíve, imádásunkkal, tiszteletünkkel vesszük körül, de nemcsak magát a testi szívet, hanem ezzel együtt azt a testi és szellemi érzésvilágot, azt a szeretetet, és azt az összes többi erényt is, amely ebben a Szivben mintegy érzékelhetően megnyilvánul, s így annak szimbólumává lesz. Tévedés lenne tehát azt hinnünk, hogy Krisztus fizikai Szíve csak jelképül: az Istenember szeretetének szimbólumául szolgál. XII. Piusz pápa körlevelében kihangsúlyozza, hogy tiszteletünk tárgya és oka maga a testi szív is. Hiszen az Isten Fia megtestesülésében az isteni természettel az emberi természetet isteni személyében a legszorosabb egységbe, az u.n. hiposz- tatikus únióba fűzte össze, úgyhogy Benne az emberi természet nem emberé, hanem Istené a Megtestesülés első pillanatától kezdve. így maga a szív is, amely az emberi természetnek legnemesebb része, ily egységben van az Igével, a Szentháromság második személyével, s ezért ezt a Szívet, mint az Isten Szivét, imádás és tisztelet illeti meg. Amikor a IV. században az efe- zusi, majd a konstantinápolyi zsinat a tévtanítókkal szemben definiálta, dogmaként kimondta, hogy Krisztus isteni és emberi természettel bíró isteni személy, azaz Isten, akkor tulajdonképpen — mondja XII. Piusz, — megvetette a Jézus Szíve tiszteletnek is az alapját. De tévedés lenne tehát az is, ha imádásunk megállna Krisztus testi Szívénél. Mert erről a Jézus Szíve tiszteletben szó sem lehet. Amikor az Ő testi Szívére gondolunk, ugyanebben a lelki tényben észre kell vennünk rögtön ennek szimbolikus jelentését is: fel kell emelkednünk az Ő istenemberi szeretetéhez, amellyel Ő Istent és az embert szereti. így lesz csak tiszteletünk tárgya az, aminek lennie kell, hogy igazi legyen: Jézus testi Szívét és az Ő szeretetét egyetlen egységben kell látnunk, és így tisztelnünk, szeretnünk azt a Szívet, amely annyira szeret minket, hogy egészen kiüresí- tette önmagát. (Folytatjuk!)
