A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-11-01 / 11. szám

485 tételt, amelyet rögtön az enciklika ele­jén kimond: Ez a Jézus Szive tisztelet a keresztény vallásosság legtökélete­sebb formája és a tökéletes élet szinté­zise, zsinórmértéke s irányadó szabá­lya. Ugyanakkor arra is törekszik, hogy megjelölje a helyes irányt ebben a tiszteletben, megvédje a katolikus híveknél mutatkozó hamis elferdülé- sektől, a nem-katolikus keresztények felé pedig világosan és félreérthetet­lenül kifejtse ezt az általuk sokszor félreismert és lenézett, sőt kigúnyolt katolikus tant. Most, mikor a pápa által előre­látott válság reánk szakadt, s az ő fi­gyelmeztetése több, mint két évtized­del ezelőtt majdnem pusztában kiáltó szózat maradt, és Jézus Szentséges Szívének tisztelete a hívőknél megfo­gyatkozott, irányában elhidegülés ál­lott be, illő, hogy az enciklika nyomán újra átgondoljuk és megszívleljük Szt. Péter utódának, Krisztus Urunk he­lyettesének tanítását. Legelőször is tisztázzuk a félre­értésre alkalmas magyar megjelölés he­lyes értelmezését. Tiszteletről vagy áhítatról szoktunk beszélni Jézus Szí­vével kapcsolatban. Az előbbi szó csak részben jelöli meg, miről is van szó, az áhitat szó meg egyenesen félrevezető, mert valami érzelmi ájtatoskodást lát­szik kifejezni. A külföldi, főként az európai nyelvekben a latin devotio vagy ebből képzett szó áll a magyar megjelölés helyett, s ha erre gondo­lunk, akkor egyszerre világos lesz, mit is ért az Egyház Jézus Szíve tisztelet alatt. (Épp ezért e cikkben néha a devotio szót fogjuk használni a magyar tisztelet és áhitat helyett.) Mert mi is a devóció? Szent Tamás általánosan elfogadott meghatározása szerint az akaratnak tulajdonsága, amellyel kész­ségesen odaadjuk magunkat mindarra, ami Isten szolgálatát jelenti. Isten szol­gálatában pedig a legszükségesebb és egyedülállóan fontos a szeretetünk. S ezzel máris kimondtuk, mi ennek a de- vóciónak, amellyel az Ur Szíve irányá­ban vagyunk, a lényege: nem más, mint a szeretet, viszontszeretete az Ő szeretetének, az Örök Szeretetnek, az Istennek, annak az Istennek, aki Fiát küldte el, hogy megváltói művében ki­mutassa és bebizonyítsa irántunk való végtelen szeretetét, s amely szeretet a Megváltó testi Szívében áll elénk, mint szimbólum, mint jel, és részben kife­jezője és hordozója ennek az istenem­beri szeretetnek. Más szóval ez azt je­lenti, hogy amikor Jézus Szíve tiszte­letéről, viszontszeretetéről, iránta meg­nyilvánuló önátadásunkról, azaz devó- cióról beszélünk, tulajdonképpen az Istenember szeretetét értjük e Szív alatt. Ezt a szeretetet tiszteljük, en­geszteljük, szeretetünkkel ezt a szere­tetet viszonozzuk, ezt imádjuk, s ez előtt a szeretet előtt hódolunk, amikor Jézus Szívét tiszteljük. Ha a devóciót a Szentséges Szív iránt ezzel az egyedül helyes, és a Szentatya által is erősen nyomatéko- zott értelmezéssel fogjuk fel, rögtön észre vesszük, hogy ez a tisztelet egyenesen a Szentírásban gyökerezik és onnan veszi jogosultságát és értel­mét. Hiszen az egész Kinyilatkoztatás nem más, mint az isteni szeretet kiára­dása az ember felé, amellyel magához

Next

/
Thumbnails
Contents