A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
42 emberek nem is sejtik, milyen boldogság fog el, mikor végigmegyek az én kis miseúta- mon. Mintha még senki sem élne a földön, csak én meg az Isten. Azt érzi az ember, hogy a világ szívén lépdel. Ugye buta, kérkedő asszonybeszédnek tartja az ilyet, tisztelendő úr?... Pedig Így van, higgye el! És maga is megtapasztalja majd, ha ráhagyatkozik... Hogy mire? Az én egyszerű fejemmel hogy is tudnám ezt kimagyarázni?... Mert ne higgye ám, hogy ez a nagy békesség csak úgy magától terem a szívben, mint a vadkörte a fán, hogy csak oda kell menni és leszakajta- ni... Tudom én, hogy nem a reggel teszi, nem is a rét meg a levegő. Még csak a templom se... Ez az a rét, látja, itt van a kis gyalogösvény... Erre menjünk, így rövidebb. Persze, maga a köves úton jött ide, nagy kerülővel. Dehát ilyenkor... Vigyázzon, emelje meg egy kicsit a reverendáját, mert itt iszamós a fű, meg köll kerülni... Na látja, van ezen a kis réti úton köd is, sár is. És mégis, én minden áldott nap megtapasztalom ezt a boldogságot, csak rá köll hagyatkozni... Azt kérdi újra, tisztelendő úr, hogy mire? Hát lehet ezt pár keserves szóval elmondani?... Azt, amiért az embergyereke hosszú éveken át megszenvedett? Tudja, korán elhalt az uram, de maradt tőle egy szép fiam. Ezen az úton jött ő is velem s mikor én beültem a padba, ő mindig e- lőre ment a rácshoz, aztán csak nézte-nézte a szentségházat. Erővel köllött elhúzni onnan. Mindenki azt mondta, hogy hívja az Isten, pap lesz belőle. Jó feje is volt, úgy szállt fejébe a tudás, akár gyönge ágra a madár. Az én szívem pedig vele repdesett, amíg aztán — ma sem tudom miért - összeszorította valami. Hogy él-e még?... — Nem az történt vele, amire maga gondol. Él ma is, főmérnök. Százhúsz ember van a keze alatt. Hanem az élete... Másodszor nősült, de ez az asszony se jó neki. Elkapta a világ. Azt mondja, minek neki család, mikor a gyárban minden lány, minden asszony az övé lehet... Tudja, mikor érettségi előtt állt, agyhártyagyulladást kapott. Kirándultak, s azonmód fölhevülten a fejére öntött egy vödör jéghideg vizet. Két hónapig hányódott é- let-halál között. Azt mondták, kérjem az Istent, vegye el, mert élő halott marad úgyis. Akkor én elhatároztam, hogy megmozgatom az eget. Kevélység volt ez tőlem, tudom már, de akkor csak az én okos, nagy fiamra gondoltam. Nem felejtem el, a kórházi á- gyon lehúnyt szemmel is mintha nézett volna, s vádolt, miért nem hagyom meghalni. De én erősködtem, hogy engem a hitemért meghallgat az Isten. A hit győzelme — milyen nagy veszély lehet ez a lélekre, tisztelendő úr, magának nem kell mondani. Mikor úgy érezzük, hogy miénk az Isten, de megfeledkezünk arról, hogy Krisztus is azt mondta: Mindazonáltal ne amint én akarom... Most már megérti az én fájdalmamat. Éveken át úgy jártam ezen a kis gyalogösvényen, hogy tőrök járták át a szívemet. Nem egyszer lettem rosszul, ájultam el: itt találtak rám, akik erre jártak, vagy magam tértem magamhoz a földön. Mert a fiam meggyógyult. Nem ezer, hanem tízezer közül ő volt az egyetlen. És semmi, de úgy értse tisztelendő úr, semmítlen semmi sem maradt vissza a betegségéből. Most már tudja, mi fáj nekem. Mert a fiam aztán elvégezte az egyetemet, ösztöndíjjal, én meg kéthetenkint küldtem neki a jó kis hazai csomagokat. Mikor aztán mérnök lett, egy nap azzal állított haza, ne kívánjam tőle, hogy elkísérjen a misére, eddig is csak az én kedvemért tette, ő már nem hisz az ilyesmiben... Ez tart már tizenkét éve... Bujkál az Isten elől, mint Ádám a bűn után... És semmi változás, semmi remény. Én meg elöregszem, a sír felé hajlok... S ki imádkozik majd érte, ha én behunyom a szemem?... De Isten nagyobb a mi szívünknél... Látja, ezért mondtam, hogy nem ingyen van ez a nagy csönd, ez a békesség. Mert belül van, ahol a lélek már nem magát keresi, hanem azt, ami az Istené. Hála is van benne meg ráhagyatkozás. De milyen nagy lecke árán! Adja meg magának is az Isten! Na, én itt balra térek. Isten áldja magát isi...
