A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
293 Legelőször is az önátadást kell szemügyr? vennünk és látnunk, mit jelent az: legyen csakugyan önátadás. Ez csakugyan az lesz, aminek lennie kell, ha mindenünket odaadjuk az Ur Jézusnak. Azért terjedjen ki mindenre, amik vagyunk, amik lehetünk, és amik leszünk és mindarra, mink van, amink lehetne és amink lesz. Vagyis adjuk oda ebben a konszekrációban az Ur Jézus- sak lelkünket, kezébe téve örök boldogságunkat, előrehaladásunkat az erényekben, hibáinkat, gyengeségeinket és szenvedélyeinket. Azután adjuk át neki testünket, reá bízva egészségünket és életünket, testünk minden szükségletét, jólétét, igényeit, szenvedéseit és keresztjeit; de adjuk át a személyeket, akik nekünk kedvesek éppen úgy mint mindazt, amit külső javainknak mondhatunk: ügyeinket, munkáinkat, sikereinket, balszerencsénket és így tovább, semmit sem véve ki, belefoglalva ebbe a mindenbe csakugyan mindent, amik mi vagyunk s amivel bírunk. Ne nézzük azt, hogy mindebben é- des-keveset adunk az Ur Jézusnak; mert ebben az önátadásban nem az a fő, hogy sokat vagy nagy dolgokat adjunk az Urnák, hanem az, hogy mindent odaadjunk. De az igazi önátadás annyit is jelent — hiszen ezért konszekráció, oda- szentelés a neve — hogy mindazt, amit így Istennek adunk, konszekrálunk, vonjuk ki más használatból vagy pláne ne éljünk velük vissza, hanem tiszta a- jándékként odaadva Neki használjuk csak arra, amire szentelve van: Isten szolgálatára és dicsőségére. Hiszen már a köznapi kifejezés-használatból is világos, hogy a konszekrációnak, odaszentelésnek ez a lényege: aki valamire szenteli magát, az kétségkívül elvonja lényét minden mástól és ráadja arra, amire szentelte magát. Az egyházi kon- szekrációk is ezzel az értelemmel bírnak: például egy konszekrált kelyhet a felkenés által elvonjuk a profán hasz- lattól, hogy egyetlen felhasználási módja csak az Eukarisztia hordozása legyen. S a mi önátadásunknak annyiban is hasonlítania kell az egyházi kon- szekrációkhoz, hogy ez az odaszentelé- sünk Jézus Szívének nem profán, hanem megszentelt ajándékozás éppen a cél miatt, melyért magunkat és mindenünket odaadjuk, s a személy miatt, a- kinek ez az önodaajándékozásunk szól. Hiszen már önmagában véve is szent cselekedet ez a nagy Jézushoz-tapadás: ” Aki ugyanis az Úrhoz ragaszkodik — írja Szent Pál — egy lélek Ővele” (1. Kor. 6,17). De még inkább megszentelt odaadássá, ajándékozássá lesz önátadásunk, ha a tiszta szándék által, mellyel a konszekráció létrejön, életünk felett érvényesül. Végül különösképpen megszentelt ajándékozássá lesz azért, mert önátadásunkban Krisztus a- karatát tesszük s Ő azt szívesen el is fogadja. Ez az önátadás nem más, mint egy nagystílű élet-áldozat megkezdése és szüntelen megvalósítása. Ily értelemben ugyanis a konszekráció nemcsak szép szó, nemcsak égi kincsekkel gazdagodni vágyó lélek reménydús tette, hanem őszinte és komolyan vett egészlemondás önmagunkról azzal a tökéletes készséggel, hogyha az Isten tőlem valamit kíván és valamit átvenni kegyeskedik, azt örömmel és szó nélkül adom is. Azért írja Alacoque Szent
