A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

203

ahol gyászbaborulva sírták át a sötét éjt.

Reggel lett. Lopakodva osontak ki a kertbe megkenni az elesett testet, tisztelni a halott Jézust. Ki tolja majd el a követ a sír szája elől? - suttogták tanakodva és szapora, félénk léptekkel osontak. Ott állt az a domb az égre meredve, ott a keresztfák közepén az, amelyre péntek déltáján ráfeszítették Jézust. Ott függött vérezve, megalázva, míg a halál le nem csukta vérkönnyes, fájdalmas szemeit. De a sír! íme, valaki itt járt, nincsen már a zárókő a helyén! — és a siető jó lelkek rosszat sejtve (tán ellopták a holttestét?) belenéztek az üres sírüregbe. Nincs már itt! — hallották szólni a fehér öltönybe takart komoly angyalt, —

Nincs már itt, föltámadt! - Föltámadt, fényli köröttünk a ragyogó napfény. Föltámadt! - súgja-zuhogja a tengerpartra a hullám. — Föltámadt! — hirdeti Húsvét. Itt jár már miközöttünk, él a Lelke velünk, reménye mibennünk, a hite kísérőnk, a szíve itt dobog (kétezer év múltán is) értünk, itt jár, él, hal, föltámad mivelünk, akik Ővele élünk! Húsvét ünnepe ez, pirosbetűs ünnep, létünk ünnepe Istenben, az isteni élet ünnepe bennünk.

Az elmélkedők izenete

Tudjuk, hogy ti lenéztek minket büszke ’’cselekvők” — ti vagytok azok, akiknek nap mint nap a napilapok hol fényképpel, hol hosszú, hízelgő sorokkal hódolnak, titeket látni a televízió ernyőjén, ti vagytok a cselekvők, akik mintha forgatnák a világ szekerének kerekét, ti vagytok a mai nap, a világ lélegzése megáll egy pillanatra előttetek hódolni, de aztán — mi vagyunk a ’’háttér”, mi vagyunk az ismeretlenek, a névtelenek, mi csak elmélkedünk, gondolkozunk és (ki merjük-e mondani?) imádkozunk a világért, értetek, hogy bennetek a cselekvés ne legyen csak az önzés játéka, ne legyen a pillanat felszökő kedve, de jobbítás a világon. Mi vagyunk a csendes áramlat, a mélység,