A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
195 zajos zónákban.) Ha tehát a modern városi élet zajában Istent keresem, megtalálhatom-e? Hová fussak Uram, a világ zajától? No, végre kiszabadultam a világ zajából. Találtam a zavartalan természet ölén egy szép csendes sarkot. Gondolom, most a csendben magamban leszek és megtalálom Istent, akit szomjúzik lelkem. Felkészültem. Kiveszem a táskámból a Kempis Tamást, Filó- teát, vagy valamelyik régi, elismert klasszikus lelki könyvet, melynek emlőjén milliók lelke érzékenyült el és emelkedett Istenhez. Fiatal koromban mennyire szerettem őket! íme, most is segíteni fognak. No, mi az, mi történt? Elolvasok 10-15 oldalt, leteszem. Hát ez nem nekem szól! (Megváltoztam? Miért nem melegíti fel a szívem?) Miért nem mozgatja meg a lelkem? Talán valami modernebb lelki könyv kellene. Hiszen borzasztó nagyot változott a világ, és én vele együtt. Elmegyek egy modern katolikus könyvesboltba. Böngészgetek. Nincs, amit keresek. Bemegyek a katolikus kölcsönkönyvtárba. Hátha ott találok valamit. Ott sincs. Úgy látszik, még nem írták meg azt a modern lelki könyvet, mely a 30-35 éve megváltozott világban a vele együtt változott istenkereső embernek a lelkét meg tudná mozdítani. De valahogy meg kellene tanulni a világ zajában is meghallani Isten szavát, a modern, lüktető, tenni és alkotni vágyó, ordító, bömbölő, zajos világban is meg kellene tanulni helyreállítani a lelki egyensúlyt és megérezni Isten jelenlétét. Hiszen nem szaladhatok ki a világból. Uj utakat kell talán keresnünk? Elmegyek a misére. Gondolom, a közösségben, a többi hívő ember közt biztosan lesz valami út és mód rá. Szól a gitár és furcsa, e- gyáltalán nem egyházias melódiák rontanak fülemnek. Vagy egy e- lektromos orgona vagy harmonium hangja szól. A pap feleselget a hívekkel. A felolvasó férfiak és nők parancsolgatnak: Álljunk fel, üljünk le!... Hosszú időbetelik, míg meg tudom szokni ezt a fajta imádságot, míg megtanulom a bekapcsolódást a liturgiába, mely egyedül teszi értelmessé ezt az újfajta közösségi műveletet, míg a közösségi liturgián keresztül meghallom, hogy Isten szól hozzám. Végül hosszú, keserves tépelődések után rájövök, hogy ebben a zajos, modern megváltozott világban "hit" kell, "remény" kell, "szeretet" kell a lélekbe. Meg kell tanulnom a hit, remény, szeretet szaván sóhajtani Isten felé a lármában és zajban is... Mert Isten nem hagyja magára az embert, szól hozzá a zajban is, a lármában is. Lassan a munka is ima lesz, a gond is ima, a szenvedés is ima. Minden imává
