A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
19 kor legutoljára láttalak, harag és gyűlölet é- gett a szemedben, most meg szenvedés és szomorúság. Most te sokkal, de sokkal szebb vagy, mint akkor voltál. Mondd, van valami kívánságod?- Az anyámnak szeretnék üzenni - súgta kérlelően Zoltán. - Nem bírok írni. Régóta hír nélkül van.- Majd én írok neki - ajánlotta készségesen Katinka.- Az jó lesz... Igen... Kérlek, vigasztald és írdd meg neki, hogy jól gondoznak. Megírhatod a tüdő-műtétet. Ne említsd az amputálást. Ott a címe... A notesz első lapján.- Nyugodt lehetsz, Zoltán. Még ma megírom neki, hogy beszéltem veled és azt is még, hogy szeretettel öleled, ugye? Zoltán fáradt szemén röpke vigasz fény suhant át.- Köszönöm - sóhajtotta meghatottam - Milyen jó vagy. Pedig, hogy gyűlöltelek, mikor férjhazmentél. Istvánt mégjobban gyűlöltem. Mindenkit gyűlöltem. Kínos köhögés rázta meg Zoltán mellkasát. Szívét kétségbeesés marta. A vad keserűség egyszerre odagyűlt a szája szögletébe és befolyt a szavaiba.- Mikor elutaztál Magyarországról, belevetettem magam a bűnös életbe. Férjes asszonnyal szeretkeztem. Aztán megundorodtam tőle. Ő is tőlem. Magamat is megutáltam. Megvethetsz te is. Most már úgyis mindegy. Zoltán behunyta a szemét és hörögve lélegzett.- Én nem vetlek meg, Zoltán - rebeg- te Katinka - és arra kérlek, hogy te se útáld magadat, hiszen te nem vagy utálatos, csak a bűn utálatos és azt te már megbántad, ugye? És mennyire meg is bűnhődted: a vagyonod, a tüdőd, a lábad... Zoltán szeméből könny serkent.- Na látod, - folytatta biztatóan Katinka - már sírni is tudsz a bűneid miatt. Most a jó Isten nagyon szeret téged, mert ő szereti a bűnbánókat. Mondd, Zoltán, hogy vagy te most a jó Istennel? Hiszel Benne? Isten... - csodálkozott magában Zoltán. - Hogy is van ő Istennel? Gyermekkorában hitt benne, aztán később nem érdekelte. Egyszerre egész közel jött hozzá a gyerekkora. Amikor Isten benn lakott a templomban és az ünnepi harang oly fenségesen kondult. Néha Isten belerejtőzött az édesanyja imakönyvébe és onnan hívogatta őt. Az anyja meleg, szerető szaván keresztül. De később, amikor melett férfivé vált, elfordult mindattól, ami gyerekes. Az élet ígérgetett. És minél nagyratörőbb lett, minél inkább bízott önmagában és gazdagságában, annál jelentéktelenebb kis kérdőjellé zsugorodott az Isten. Aztán egyszerre, mintha nem is lett volna sehol. A földön csak számító, önző emberek léteztek. Ő is olyan lett. Aztán jött a háború és benne a sátán romboló ereje. Ez mindenéből kifosztotta. Csak a drága, jó é- desanyja maradt meg. És most, amikor itt a távoli kórházban egyedül fetrengett az elmondhatatlan szenvedés kíntengerében és e- gyetlen vágya az volt, hogy az édesanyjának üzenetet küldhessen, egyszerre megjelent Katinka, mint valami látomás és felajánlotta, hogy írni fog az édesanyjának. Akkor a betegszoba megtelt a csodálkozó hála örömével és úgy tűnt, mintha megint létezne az Isten. Katinka megismételte a kérdést.- Hiszel Istenben?- Most igen - suttogta Zoltán.- Akarod, hogy Jézus magához öleljen? Hívhatom a papot, hogy hozza a szentostyát? Zoltán tagadóan rázta a fejét. Tekintete hidegre fagyott és a messzeségbe révedt. A szobára döbbent csönd szakadt. Zoltán gondolatai a távolba szálltak. Ott időztek egy magyarországi hadikórházban. Látta magát, amint ott feküdt... Emlékezett, hogy néhány bajtársának vigaszt hoztak a szentségek. Egyszer hozzá is odajött a lelkész, de ő elutasította. Nem kívánta a szentségeket. Úgy tűnt, hogy mindaz csak ceremónia: külsőségekből összetett babona. Az nem kell. Katinka tehetetlenül küszködött a kínos csönddel. Sehogysem tudta, hogy most mit kellene mondani. Istenhez fohászkodott. És akkor egyszerre melegen csordultak szívéből a szavak.- Zoltán, ugye hallasz engem? Hálás
