A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-03-01 / 3. szám

107

de hadd hallom a hangodon úgy, ahogy te meséled... igen, a mostani percig. Nem, már nem mozdul a perc. Nincs itt már múlt, nem lesz már a jövő. Ez itt a Jelen. Igen, én vagyok a Jelened. A Kezdet meg a Vég, az Örök,

Örökegy, az Időtlen, az Isten. Annyi nevem között a te Szülőd, a Cél meg az Ut,

Élet-Teljesség, Szeretet. Pihenj meg.

Kifulladtál a röpke-rövid, neked oly hosszú, eseménydús utadon. Pihend ki magadat Szívemen s majd mondd el, milyen is volt az a sok egybefűzött év, amit éltél, odalent...”

A magunkverte kereszten

E céltalanul cselekvő élet keresztrefeszítettjei, hozzád kiáltunk! A feszültség, felületesség, az üresség áldozatai, a Szörnyű Semmi ezerfelé szakított szolgái, e rosszul civilizált korból, e magunkverte keresztről kiáltunk hozzád! Szüntelenül nézzük karóránk percmutatóját, hogy loholva-lihegve kiugorva az ágyból siessünk a reggeli asztal mellől autónkhoz, ki az útra a tolongás közepébe, munkahelyünkre, — iskola? gyár? iroda? — hogy már kimerülve érjünk oda el és ott átkinlódjuk az időt az únt munkától a keserű kávéig és aztán az ebédig, várva, hogy engedjen már el az — iskola? gyár? iroda? — és tülekedve-rohanva elérjük végre a házat, ahol a lakásunk vár-nemvár. Várnánk, hogy valaki hazavárjon, jó szót mondjon valaki, de mindenki abban bízik, hogy a másik oldja fel a feszültség jéghidegét, a harapós rosszkedvet, a közönyt. Ó, mi mint keresztrefeszítettek élünk a tolongó, ideges, ideget, testet, lelket felemésztő zivataroskor sáros tükrén. Te hol vagy Atyánk? Hozzád fordulna a szörnyű magányunk! Mert elhagytunk, Te is elhagytál minket? A hitünk ott fekszik a keresztünk lába alatt a sárba tiporva, a reményünk száraz ág fáradt szívünk közepén, a szeretet — jaj de kívánnánk — füstös táj körülöttünk és a világ részvétlen közönyével vállat von: ez a sorsod, élj, halj, jól, rosszul, a te dolgod! Szállj le a sorsunkhoz Jó Isten! Örömünk, légy Te velünk e század súlyos óráján, amikor kérjük