A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
105 ahol több van náladnál, Föld fia, ember! Vacogó életedet vesd az Isten Irgalmának mély szakadékéba. Az Isten Szíve Közepébe, aki váija, hogy remeke, az Ember (emberiség, te s mi mind) végre megértsük, hogy egyedül: lehetetlen! Csak Vele együtt, csak a kezébe fogózva léphetsz túl magadon, földi teremtmény, Ember! Ott a Szíve mélyén van az Egyensúlyod! Ott van az Egyensúlyod, a nyugalmad, biztonságod, a békéd, Föld fia, Ember. Idő és Időtlen Vallj, ne panaszkodj, se ne pletykálj, ne mutass magadra, de vallj! Valid az időnek mindazt, ami vagy: a pillanat is, a perc meg az óra tudni akaija, mi történt benned. Az Idő hallja! És az Időtlen is tudni akaija, ki-mi vagy, mi történt s történik körülötted. Az Idő, az Időtlen belőled él. Az egyik elmorzsol, a másik magába szív. Vándor, utas, utazz hát, utazz az Időben, az Időtlenben, ez a sorsod. Ez a Kettő kiszitálja belőled a pelyvát. Veije ki bátran hát a szíved, szívja s fújja tüdőd, ami árad hozzád. Az élet üzen. Veled üzen. Fogadd be, tartsd, alakítsd mindazt, amit a szemed behozott, szíved dobogása dobog, amit az agyad méhese gyűjt. Ereid, ez a sok kis patakocska, s nagyobb ereid, folyamok, hordják, átfogják mindazt, ami az Élet. Ne mérd magadat, az Idő, az Időtlen mér majd. Az egyik szétporlaszt, a másik magábaölel! Búcsújáró zsoltár Halkan suttog a szél körülöttünk, bíztatja a sorsunk, hogy arra haladjunk, amerre a Fény vezeti. Az Otthon az irányunk: Istenapánk háza, arrafelé repít bennünket az Idő. Gyalog jáijuk az utat a föld sűrűjében, s a homályban is útratalál kereső lelkünk. Keskeny az út, a hegyre vezet s fönt már a Keresztből női ki tovább. Segíts, Jézus, Utadon járni! Te vagy az Ut! Rajtad jár e sok törékeny élet! Hazugság erdeje a világ,
