A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
96 mertet a kommunista egyetemisták életével. Diákotthonukban a kivételezettek életét élték. Amikor mások a kenyérért még sorbaálltak, az ő kenyerükre vaj is jutott. De a párt mindentlátó szeme előtt voltak. Magas kerítésfal vette körül az épületet, éjjel vakító fényszórók vüágították meg kívülről a házat. Levelezésüket cenzúrázták, a lakószobákban lehallgató készülékek voltak elhelyezve. A titkosrendőrség egymás megfigyelésével bízta meg a diákokat, akik azt is észrevették, hogy tanulmányaiknál fontosabb volt a párthűség, bár tanáraik közt olyan is akadt, aki szakszerűségre is bíztatta a leendő újságírókat és sokoldalú szakképzésük mellett tört lándzsát. Brigittét is arra vették rá, hogy színházi kritikára specializálja magát. Egy éves tanulmányi praktikumra osztották be a Berliner Ensemble színházához, amit annak köszönhetett, hogy Bertolt Brechtről írta tézisét s az Ensemble színházát a Hitler elől Amerikába emigrált s a háború végén Kelet-Né- metországba visszatért baloldali irodalmár élettársa, Helene Weigel vezette. Brigitte az ő bíztatására még egy diákzarándoklatot is szervezett Leipzigból Kelet-Berlinbe, hogy az egyetemisták Brechttel eszmecserét folytathassanak. Brecht csülaga akkor már hanyatlóban volt és nem bíztak benne a kelet-német hatóságok. Nyíltan nem merték lefújni a találkozót, de az utolsó pillanatban úgy intézkedtek, hogy az egyetemisták különvonata ’’pályajavítás miatt” Leipzigban rekedt. a mi Istenünk - öröm. És örömünk - személy. Ez a személy - Krisztus. Személy, aki út - rajta lépdelünk az örömhöz. És mert ÖIgazság is, ezért fölülmúlhatatlan oka az örömnek. Akkor pedig élet is, ellesett gondolatok ami árad az örömből. Ha tehát lemondunk az örömről, megtagadjuk Istent. Vagy inkább a magunk hasonlatosságára átfaragjuk őt, rosszul fékezett hangulataink, kishitű sértődékeny- ségünk, ijedős besavanyodásunk sugallatára. Pedig hát: tengert akarunk patakocskává szelídíteni — sikerülhet ez? Dédelgetjük szomorkás eszményeinket — önmagunkról, másokról — s szeretnénk megbújni a homályukban, hogy tartósíthassuk kedvelt elégedetlenségeinket. Ó, örülni valóban hősies dolog: átlátszóvá tesz! Inkább nem örvendezünk. Krisztust a saját méretünkre szabjuk. Ollónk: a tapasztalat keserűsége. így hátrálunk a hatalmasra termett öröm elől, a tökéletesség csábítása elől hétköznapiságunk útvesztőjébe. Pedig a menekülőből még sohasem lett szent. Szembe kell nézni az örömből áradó fénnyel. Bizony, ha beleéltünk, meglátszik rajtunk minden kis rovátka. Mégis vállalnunk kell olyan-amilyen magunkat, a többit elvégzi bennünk Krisztus, ifjúságunk legnagyobb öröme. A világot nem lehet fölismerni sem a háborúk okozta romhalmazban, sem a hullákban. Az öröm korábbi és idősebb nálunk. Az öröm Isten könnyűsége, végtelenül mély szivéből tör felénk, s mindent, mindenkit, minden kort túlélő szeretetében fölajánlja nekünk a szabadságot, mellyel a boldogságra hív. Joseph Folliet
