A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-02-01 / 2. szám
90 Pé ntek KáImán ANNUS NÉNI J^Jem volt gyermekük és szegények voltak. Férje újságot árult az utcán vagy az utasok sáros cipőjét tisztogatta az állomás előtt lévő standján. Durva, goromba ember volt. Nem egyszer meg is verte a feleségét. Főként ha i- vott. Ami nem volt ritka nála. Egyébként se volt rózsás az élete. Hogyan, hogyan se, megismerkedett az üdvhadsereggel s tagja is lett. Sajtószolgálatot bíztak rá. Könyveket, füzeteket, újságokat, folyóiratokat árult. Munkáját szívvel-lélekkel végezte. Még büszke is volt feliratos egyensapkájára. ♦ De aztán, ki tudná megint megmondani, mi késztette erre — visszatért. Újra katolikus lett. Férje ekkor már nem élt. Megcsöndese- dett az otthona. Most már jól érezte magát benne s nem is kívánkozott el belőle. Legfeljebb az Isten házába. De ezt most már nem az imaház jelentette számára, hanem a kár- meliták Rába-parti díszes, barokk temploma vagy az ősi székesegyház fent a dombon. Itt sem ismert határt. Buzgóbb volt a legbuzgóbbaknál. Férjével "maszekok" voltak. 45 után a megélhetés miatt, de a nyugdíj reményében is munkát vállalt. A nagy gyárváros sok gyára közül az egyik felvette. Képesítése nem volt. Takarítónő lett. A gyárkaputól az öltözőbe ment. Majd megkereste kenyerespajtását, a seprőt. Végigjárta vele a lépcsőket, folyosókat, mosdót és öltözőt. A munkatermekbe, irodákba nem mehetett be. Ezek tisztítását másra bízták. A WC takarítása azonban neki maradt. Délben, amikor meghallotta a harangszót, mely lehet, hogy csak valamelyik irodahelyiségből szüremkezett ki s az Egyetemi templom harangjának rádión fogott hangja volt, abbahagyta a munkáját, s ahol éppen volt, állva, összetett kézzel elmondta az Urangyalát. Persze nem maradtak el a csipkelődések sem. De mintha nem is mondták volna, ő nem hallotta meg. Munkáját rendesen, lelkiismeretesen végezte. Felfigyelt rá a gyár vezetősége is. Többször jutalomban, elismerésben részesült. Minél több dicséretet kapott, annál inkább elmaradtak az akadékoskodások, gán- csoskodások s egyre nőtt a becsülete a munkatársak előtt is. Most már mindgyakrabban előfordult, hogy hol egy asszony, hol egy fiatal lány hívta félre: "Annus néni, beteg a férjem, imádkozzék érte." "Annuska néni, vizsga előtt állok, tessék imádkozni értem." Enélkül is imádkozott volna, hát még így. Nyugdíjbamenetelekor a gyár vezetősége ünnepség keretében búcsúzott tőle. Mint a becsületesség és lelkiismeretesség példaképét állították a munkások elé. Még az újság is foglalkozott vele. Látható volt kis töpörödött, ázottveréb alakja is a képen. Ezt a képet kivágta, kedves emlékként őrizte. Míg dolgozott, addig is Istennek élt. Nyugdíjában még teljesebb mértékben tette ezt. Ekkor a templom második otthona lett. Hol a székesegyházban látták, hol a kármeli- táknál. Volt, aki azt állította: oly gyakran látható itt is, ott is, hogy talán egyszerre van mindkét helyen. Gazdag volt lelkiekben, de tehetős a- nyagiakban is. Nem mintha magas nyugdíja lett volna, vagy esetleg lottón nyert volna. Nem. Hanem a szeretet találékony. Ő pedig nagyon szerette mind a két templomot. Adakozott a kármelita templomra is, de volt gondja a restaurálás alatt lévő öreg templomra is. Bevitték a kórházba, de az influenza őt is elvitte. A győri Köztársaság-téri műemlékháznak emeleti kis szobájában végképp kialudt a szentelt gyertya, melyet mindig égetett. ♦ Gyertyaszentelőkor temettük. Talán a- zért éppen akkor, mert a Boldogasszony e- zen a napon adta át neki azt a gyertyát, amelyik soha nem fog kialudni.
