A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-12-01 / 12. szám
570 lyokká leheletünket. Megérkeztem Karácsonyországba. ★ A kórház deres parkján át a bokrok alatt gyeplámpák jelzik az utat a Schwesterek pavilonjáig (úgy is mondhatnám: palotájáig). A lift zajtalan, lépéseinknek sincs nesze a folyosókon. Fenyőillat és meleg mindenütt. Terített asztal, déligyümölcs, finom pára a poharak peremén... Reggel az Achalm havas csúcsa az ablakkeretben. És néhány szál ciklámen az ajtó előtt, kis kártyával: üdvözlet a távolról érkezettnek! Megdörzsöltem a szemem. Ó, még többször is ottlétem alatt. A meghívásokon, szíves fogadtatásokon. Mi ez? Nincs rés ezen a mesevilágon? Itt mindenki ilyen fényes szívvel várja az ünnepet? ...van még egy-két vásárolnivaló. Áruházak csillogó füzérei alatt jártunk. Vendéglátóm bundájában is didereg. És egyáltalán nem olyan lelkes a sok szép láttán, mint én. Persze, régóta ebben él, megszokta, mint az egyenletes meleget. Sietünk hát, de addig is meleg kezembe szorítom az övét. — Sok a beteg — mondja váratlanul - és karácsonykor még sokkal több lesz. — Balesetek? — Csak a szokványos hétvégi többlet. De ez más. - Szembefordul velem. - Te itt csak a szépet és jót láttad. Rád van írva a kétkedő csodálkozás. Hát figyelj ide! Mondom, sok a beteg a kórházban, több, mint bármikor. Mert beküldik az öregeket és a gyengélkedőket, hogy odahaza zavartalanul ünnep- pelhessen a család, a baráti kör. Hogy elkészülhessen a harminchatféle sütemény a vendégeknek. Mély lélegzetet vett, majd folytatta: — Sok üzletember is ezt az időszakot választja ki esedékes műtétre, kivizsgálásra. Újévig úgy sincs nagy forgalom, haszonra fordítható a kiesés. Á- mulsz? Azt hiszed, az anyagi jólét kitágítja a példázatbeli tűfokát? Nem, kedvesem. És a tevék sem lettek kisebbek. A hangulat mélyét ellepi az érdekmo- szat. A lényeg... a lényeg alig érdekel valakit. Elhallgatott. Jóval később szólalt meg újra: — Szentestén csak rövid ideig leszek veled, bár meghívtalak. És azért, hogy együtt ünnepeljük. De megérted: ilyenkor szívesen vállalok szolgálatot. Hogy ott legyek a szegény kis öregekkel. Vagyunk azért néhányan, akik járjuk a termeket, énekelünk, fölolvassuk a betlehemi történetet. Leülünk egy kicsit az ágyak mellé. Hogy adjunk valami keveset a személyes, családi légkörből. Mert ugye... Olyannak látom újra, mint amikor megismertem. Könnyfényes szeme mögött mintha az erdők sötétlenének, a- honnan az árva gyerekeket menekítették. Most pedig a karácsonyra kórházba küldött öregek számára lesz szemében a fény, szavában egy csipet só és ezen az estén őmaga lesz a melegszívű menedék is. ★ Mert ugye... — mondta — ez kell ma is mindenkinek: a fény, a só, a menedék. Ami hiányzik! Karácsonyországban is.
