A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
454 parlagot. • • • A népmissió immár le is zajlott. Mint a hír járta, óriási sikerrel és nagy lelki eredménnyel. így hát a talajtörő gazda fáradtsága kipihenése után a jó gazda szemével leste a sarjadó vetést, vajon minden mag kikél-e. Szépen zöldel-e, vagy helyenként sárguló lesz? No és a konkoly vajon kipusztult-e? S bizony egy idő múlva a lelkipásztori aggodalom szorongatta a szívét, mikor észrevette, hogy a vetés elég foltos lett. Amit a biblia nyelve így nevez: a búza és a konkoly, nem volt ugyan éppen alkalmazható a lőcsfalvi lelki vetésre, Mert utóvégre is, ha a búza a ’’szenteket” jelenti, akik ’’nem szentek”, nem lehet egyszerűen a konkoly kategóriájába sorolni őket. Dehát gondolta, olyan szent ember, mint a népmisszionárius atya volt, aki állandóan a megkeresztelt ember é- letszentségét hangsúlyozta és az Anyaszentegyház hivatását abban látta, hogy az embereket szentekké tegye, ilyesféle magvakat plántált a missió alatt bárányai leikébe. Mindennap buzgón imádkozták a szentbeszéd végén a templomi néppel: ’’hogy mindnyájan szentté legyenek”. így hát, mint látta a lőcsfalvi pap a vetést szemlélvén, részben meghallgatást is nyert imájuk. A nagy sötét haragosan zöldelő búzaszigetekben hullámoztak az egyházközség talajában a ’’szentek”. A búzában apró kis halvány zöld, sápadt szigetek, csenevész búza bokrok mutatkoztak. A biblia szavai szerint ezek talán a ’’bűnösök” vagy a gyenge, ’’silány” keresztények, akik bárhogy is erőlködtek, nem sikerült nekik ’’szentekké” válniok. No, ez a jelenség nem is nagyon nyugtalanította volna a lőcsfalvi papot, hiszen ez természetes és érthető jelenség, ha tekintetbe vesszük az emberi állapotot itt a földön. A nyugtalanságot az okozta, hogy a ’’szentek” zúgolódni kezdtek, hogy miért nem mindenki tért meg teljesen, miért nem lesz mindenki ’’szent” a szent missió hatása alatt. Miért kell nekik, a ’’szenteknek”, annyi hitvány, gyenge keresztény között zarándokolni az Isten országa felé? • • • ’’Mit is tegyen, mit is tegyen?” — töprengett magában a pap, Míg végre káplánjával és a kormányzó úrral úgy döntöttek, hogy rövid pár napos ’’felfrissítő” ájtatosságot rendeznek, mint szokásos is a népmissiók után, hogy feledésbe ne merüljön a sok feltett jószándék. Erre egy olyan szónokot kerestek, aki lelohasztaná a ’’szentek” túl- buzgalmát és reményt, vigasztalást nyújtana az elmarasztalt ’’gyengébb keresztények” számára. Rendfőnőke ismert egy ilyen egyént, a
