A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-09-01 / 9. szám
397 Megérné statisztikába venni egyszer pl. egy-egy lelkigyakorlat után, ki milyen fokon, milyen állapotban fejezi be, hagyja el a lelkigyakorlatokat. De nem kell okvetlenül lelkigyakorlatos házba menni ahhoz, hogy megtudjuk, hogy is állunk, hányadán is vagyunk önmagunkkal. Ki-ki a maga jelen állapotával egybevetve, hamar meg tudja állapítani, hogy is áll hitével, az Isten ajándékaival, a lelkiélet vándorútjának különböző állomásaival. 60 7 Újabban egy közepeskorú asz- szonyka is szokott járni minden héten katekizmusra. Már meg van keresztelve. Föltűnt egyszerű, szerény, mindig mosolygós modorával. Soha egy panaszkodó kifejezés száját el nem hagyta, boldog megelégedés sugárzott e- gész lényéről. A beszélgetések során aztán, csak úgy egészen véletlenül megtudtam tőle, hogy két gyermeke közül a nagyobbik már húsz éves és béna. De nemcsak hogy béna, hanem beszélni se tud. S ráadásul annyit se ért, mint egy féléves csecsemő. Alighogy megszületett, valami baleset érte s most egész é- letére béna, néma és olyan, mint egy emberi állat. Ha legalább vissza tudna mosolyogni anyjára, ha legalább valamiképpen ki tudná fejezni háláját vagy örömét vagy méltatlankodását! De még annyira se képes, mint egy értelmes kutya. S immár húsz esztendeje fekszik ebben az állapotban a szobá ban. Úgy kell az anyjának etetni, a WC-re vinni, fürdetni. Első pillanatra nem igen látni meg rajta, hogy csak élő hústömeg, nem ember. Ha szépen felöltözteti az anyja, egész rendesnek látszik (pl. a fényképen is). De elég egy pár percet mellette tölteni s máris e- lénk tárul a szomorú valóság. Apja nem törődik vele. Egyszerűen nem vesz róla tudomást. Már nem egyszer egy ilyen gyerekeknek való intézetbe akarta adni. Kislánya azonban (alig tíz éves) nem engedi. Akkor nem lenne, kit gondozni, babusgatni. Nagyon szereti a "bátyját’. Ez a kislány az anya egyetlen vigasztalása. Még szerencse, hogy magára lehet hagyni a nagy fiút 2-3 órára is. Épp elég ahhoz, hogy misére mehessen vagy a heti katekizmusra eljárhasson. Utazásról s miegymásról természetesen szó sem lehet. S mindezt olyan példás türelemmel, csendes megnyugvással viseli el az asszony, hogy egészen megdöbbentett. Nyoma sincs beszédében (ha fiáról beszél) a türelmetlenségnek, zúgolódásnak, kesergésnek. Sőt még mintha ő vigasztalná a látogatót: nincs semmi baj, már megszoktam és mint tetszik látni, nem csinál ez a gyerek semmi rosszat. És elmesélte, hogy csak az itteni kerületben kb. 70 olyan családról tud, ahol ilyen gyerek van a házban. Az övékénél sokkal nehezebb esetek is vannak, ahol az anya vagy az ápoló egy pillanatra nem hagyhatja magára a beteget, mert mindjárt történik valami baj vele. Említette azt is, mint mondott le egy fiatal lány (nem keresztény) a házasságról és nyomorék rokonánál maradt, hogy ápolhassa őt. Tanaka szán az édesanya neve. Néhány évvel ezelőtt lett keresztény. A hit nagy vigasztalást nyújt neki. Erősebbé tette a helyzettel való megbirkózásra. Mindig örömmel jön a templomba is, a katekizmusra is. Ehhez nem kell, talán nem is szabad kommentárt I
