A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-08-01 / 8. szám
345 Isten és én jl századokon át szolgáló jobbágyok, cselédek öröksége, hogy C/l csak befelé morgok és kifelé mosolyogva teszem: mikor kihasználnak, mikor természetesnek veszik, hogy tőlem mindent lehet kérni (vigye le a szemetet... kösse össze a csomagokat... adjon lelki- gyakorlatot... van itt jó ruha neked... majd te gyóntatsz, én beszélek...), amit mástól kérni se mernek... ”Nem tudott megnőlni hősnek, lecsúszott hát szalmacsősznek” — vagy pedig a krisztusi önkiüresítés folyamata ez? Mert amiért bántani nem merek, nem akarok, amiért mosolygok és igent mondok: tudatosan a vállalt és a kötelező keresztény norma, papi stílus... De ez-e valójában? A belső morgás minek a jele? Fény kell és erő: a Lélek fénye, a Lélek tanácsa, a Lélek ereje. De hiszen mondom naponta, újra-meg-újra a Lélek himnuszait és i- mádkozom, imádkozom, mert magamtól nem látok, magamtól nem menne... magamtól mindent odavágtam volna már régen... Legneki- vadultabb perceimben is az vezetett: nincs jogom botránkoztatni, nincs jogom csalódást okozni, nincs jogom hitükben megrendíteni a- zolcat, akik ismertek, szerettek és bíztak bennem... Nincs jogom a hitet, az Egyházat, a Társaságot, Jézust lejáratni... Hála, hála ezért is... Az indifferencia kegyelem (látni sem látunk jól, erőnk is kevés) és harc. Tehát fényért, erőért ima (főleg, mikor másban észreve- szed a takart, elkendőzött hiányt, akkor magadra is vigyázz) és a kereszt szelleméért, mert ez a harc marad halálig, új és új területeken... Legtöbb feláldoznivaló van a vágy és képzelet területén, mert ott az bánt, meggyötör, ami kifelé el van intézve, mert úgy illik, úgy kell annak lennie, mert a másik botrány lenne, azaz ártanál segítés helyett... De belül a krisztusi lelkületet, mellyel mindent adott... és Mária szellemét, Aki Fiát is adta... a szentek lelkületét kell kérni, vállalni, azzal odaadni, lemondani... A bűn ellen erősebb hittel, nagyobb szeretettel kell harcolnom. Mikor elhalványulnak a természetfeletti szempontok és evilági lesz a felfogásom, mikor sajnálom magam és mentegetem, mindig gyöngülök... A reményben kell menedéket találnom, és megbocsájtó jóságodban és irgalmadban, nem pedig lélektani kibúvókban. Gyengült nagy on az önmegtagadás szelleme is. Féltem magam, idegzetem, fizikai erőimet... hogy újra eltúlzom... hogy nem bírom és visszaüt a természet, talán erősebb formában is... Túl megértő lettem másokkal, de magammal szemben is?! A napi keresztúton nemcsak erőt kell keresnem, hogy bírjam l