A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
234 kisebb közösségek között együttműködést is teremt és találékonyságot, hogy tehermentesítő segítséget nyújtsanak otthonukban a dolgozó nőknek, és kikapcsolódás-jellegű elfoglaltságot biztosítsanak a csak otthonukra beállított aknák - így szolgálva a szerepváltozás pluralitását. Zsidei Barnabás FEKETE KENYÉRLESŐK j^Jnyhülést keresve menekültem pár év előtt a gömöri hegyekbe. Kerestem az egyensúlyt, a felemelő Istent és a megértő embert. Egy festői faluban kötöttem ki. Nézelődésemben egy rozzant autó zavart meg. Mosolygós, ö- reg pap vezette. A cigányok telepénél állt meg vele. Népes gyerekhad várta. Mezítlábas, hiányosan öltözött, maszatos gyerekek. Hajuk a fülükre nőtt, arcukon semmi nyoma a gyermekkor rózsáinak. Sápadtak, soványkák voltak. Csak a szemükben csillogott feketén, tisztán az öröm. A telep egyetlen valamirevaló székét hamarjában előkészítették, sapkájukkal, kis tenyerükkel törölgették, majd ráültették mesterüket. Elébe telepedtek félkörben, leültek a friss tavaszi földre. Hajdanában Izrael népe nem várta úgy a mannát vándorlása alatt, mint ez a tucatnyi lurkó az őszülő pap szavát. Lélekben messze jártak. Túl a nyomorúságos viskókon, feledték a nélkülözést, a megkülönböztetést, a be nem teljesült gyermeki vágyakat, feledtek minden emberit. Ott ültek az utolsó vacsora termében. A lábmosás említésekor riadtan húzták maguk alá sötétbarna, cserepes lábukat. Együtt heveskedtek Péterrel az Olajfák hegyén, fejletlen vállukkal segítettek volna a kereszt terhén. Összeszorított tenyerüket mutatták, hogy ők bizony tiszta forrásvizet nyújtottak volna Jézusuknak epe helyett. Közbeszóltak, felkiáltottak, mert látták, amit hallottak. Mint a száraz föld, itták, szívták magukba Jézus minden szavát. Az óra lassan véget ért. Öreg papjukat elkísérték a pöfögő masináig. Egy darabon még versenyt is futottak a guruló kerekekkel, aztán csak szemükkel kísérték az egyre fogyó képet. És eljött végre a nagy nap. Templom csak a szomszédos faluban volt. Át kellett gyalogolniuk. Szegényes külsővel, vörösre súrolt lábakkal szaporáztak már kora reggel az anyaegyház felé. Meglestem őket. Szerényen tömörültek társaik mögött s vártak. Várták az ígéretet, a kis nyiladozó eszükkel fel nem fogottat. Jobban nem várja gyermek az édesanyját. Szemük az oltárra tapadt. Holdat járó ember nem volt olyan kíváncsi, mint a maroknyi gyermeksereg. Várták az Istent, mint annak idején Rimbaud kenyériesői, éhesen, tisztán. Áldozáskor egyszerre tódultak az oltárhoz, rendezgetni kellett ő- ket. Aztán, mint mikor valaki kincset lel, úgy lépdeltek a helyükre mezítelen talpukkal a hideg kövön. Még mosolyogtak is, hogy megvan, eljött, megfogták, bennük lakozik mostmár. Akiről annyi szépet hallottak. Aki a legnagyobb hatalom és legjobb szívű gondviselő. Az a néhány ingderék zsendülő alma, az a kalap szilva, a néhány letört, elcsent kukoricacső, kiszedett fészek, pár napos iskola- kerülés, mind feledetté vált. Irigységgel húzódom meg egy padvé- gen. Bárcsak cserélhetnék velük! Én, a vámos. Adnám meleg otthonomat széljárta viskójukért, elcserélném évtizedek fáradsággal szerzett tudását egyszerű kis értelmükért, fáradó szívemet ártatlan és tiszta érzelmeikért. Cserélnék most velük! Fekete bőrű, csillogó szemű kis cigányaim! Hát ki gazdagabb ma nálatok? Ki boldogabb? Ki tisztább? Ki fehérebb? Az agapé után a lelkipásztor összegyűjti apró népét, a falu egyetlen elsőáldozóit. Összegyűjti, útjukra bocsátja őket. Búcsúzóul megfogják a reverendáját, nézegetik breviáriumának színes szallagjait, majd a gyermek igazi örömével indulnak hazafelé. Boldogok. Könnyű nekik, mert övék lett az Isten.
