A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
186 Széli Margit HÚSVÉTI BÁRÁNY — JJQolnap reggel viszed Zsiga bácsihoz a Kicsit! — szólt anyám nagyszerdán. A háborús idők vérszegény gyermeke voltam. Kiköltöztünk ebbea Pest melletti faluba, a jó levegőre. De élelem itt sem volt. A parasztok fekete árait nem tudtuk megfizetni. A kis kertben gazdálkodtunk, és - hogy tejhez jussunk — kecskét tartottunk. Ekkor találkoztam életemben először közelről állatokkal. Nagyon megértettük egymást. Az anyakecske, a huncut Mici, csak nekem adta le a tejet. Reggel ment is a dolog, de mi lesz délben? Bizony haza kellett szaladni az iskolából, hogy megfejjem a kecskét, azután vissza. Anyám titkolta ezt a kiskecske-ü- gyet. Hordozgattam ki a zsenge fűre, dédelgettem, legeltettem, de nem tudtam, hogy fiú-e vagy lány, nem is akartam tudni. Annyi bizonyos volt, ha lány, megmarad, hiszen kell a tej, — de bakkecske kinek kell? Most szívembe hasított a valóság. Hát mégis igaz? Meg enni sincs mit Hús- vétra... Anyám nem nézett rám, amikor összekötött lábakkal, ruhába csavarva kezembe adta. — Zsiga bácsi elintézi, tud róla. Ahogy elindultam, a Kicsi megérezte — talán az én remegésemen keresztül, — hogy mi lesz. Mert ezeknek hetedik, vagy ki tudja, hányadik érzékük is van. Eddig bárhova vittük, ba- rátnőmhöz, meg a beteg kis Pistihez, soha nem szólt. Most rákezdett — nem mekegni — sírni. Hallottak már megrettent vagy beszorult kis bárányt, kecskét sírni? Amint kifordultunk az utcára, már együtt sírtunk. Egészen vizes lett a kis feje, meg a füle, meg azok a bojtok a nyakán. így, szinte szédelegve eljutottunk a templomig. A húsvéti rendcsinálás miatt tárva volt, a takarítók jártak ki-be. Leroskadtunk a hátsó padba, már akkor alig bégetett. Belőlem teljes erőből újból kitört a sírás, ahogy ajkamra jött a kórusban tanult ének: Pascha nostrum immolatus est... Nekem ez a húsvéti bárányom. Lassan a sírás is elapadt, a gondolat is, már csak tompa fájást éreztem, mintha nagy vassal megütöttek volna... És vittem a Kicsit a kínpadra. Zsiga bácsi elvette, a felesége betuszkolt a szobába. Egy idő múlva valami húst kaptam vissza — ekkor nekem már minden mindegy volt. Húsvétvasárnap reggel még szentelni is küldött belőle anyám, de mivel a templom messze volt, ott maradtam a szatyorral a nagymisén is. A kórus diadalmas örömmel énekelte: Pascha nostrum immolatus est Christus! — Ekkor megláttam az oltáron a húsvéti bárányt ugyanúgy megkötözve, ártatlanul, hófehéren... És valamit megsejtettem Krisztus áldozata és a mi áldozataink összefüggéséből.
