A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-03-01 / 3. szám
103 hegy, patak, tó hozzátok menekülünk és ha egy katicabogár a kezünkre száll, nagyobb öröm az, mint hazug ékszerek szikrázó fénye ujjainkon. Természet melegen lélegző' zöldje! Hogy szégyeü magát mázolt autónk halott zöld festéke miatt, ha közöttetek suhan fenyők, fűzek, tölgyek és lágyan hullámzó vízparti nádasok! Csak a kékszemű ember szemének kékje méltó az ég kékjéhez! Csak az ember lélegzése méltó a Természet lélegzéséhez, hiszen része vagyunk ennek a nagy Egésznek. Ez a zuhogó-lihegő, robogó-fújtató gépvilág csak élettelen szolgája a négy évszak ébredésének, életörömének, érettségének és elpihenésének. Titokzatos, gazdag, sokszínű, sokalakú Természet, de jó elrejteni szerszámainkat és tárult lélekkel hozzádlépve kimondani: Nagy Természet, kis embereid itt vagyunk s te körülöttünk és bennünk! Te vagy a Jó Isten első, leghangosabb vallomása Magáról. Kezének érintését érezzük rajtad és veled lép életünk a láthatatlan, még titokzatosabb valóságok felé, ahol már Isten is oly átlátszó, hogy színhez, formához, időhöz szokott életünk szinte sejteni is alig meri, hogy örök mélységéből felénktárja legrejtettebb életét és ott ölel szeretettel Magához minket! Ne hagyj magunkra minket! Az éj és hajnal között járunk mi öregek, akiket csak az idő múlása vesz észre szelíd legyintéssel, mintha mondaná: várjatok még egy kicsit és nem lesztek itt már, jönnek a fiatalok, kell a helyetek s ti elmúltok, mint a tegnap. Örgegedő emberek, ti vagytok a tegnapok és a tegnapelőttök, a nagyapák és a dédapák, nevetek is oly fakó már, mint a régi családi album sárguló képei. Ki volt ez a bácsi? Ki tartja számon? Az idő halad. És mi öregedő emberek a múltba süllyedünk. Az idő időnkint úgy fog körül minket, mint a kötelék a rabot, moccanni sem tudunk tőle, hol meg olyan az idő, mint az orsó a Párkák kezében - pereg lefelé és ki tudja, mikor szakad el egészen. Az éjszaka és hajnal, a hajnal és éjszaka között rövidlátó szemmel feléd nézünk Végtelen, feléd Időtelen Isten! Szűk sátrunkból, melynek idő a neve, már elindultunk és csak múltunk van, történetünk és emlékeink. A jövőnk? Feléd tekintünk Időtlen Isten! Kérünk, hogy a sárguló emlékek helyébe jelentéktelen jelenünk pillanatai és órái közé sződd be magadat isteni vigaszoddal, bátorításoddal és szereteteddel. Életünk tarka felülete tünedezik, szürkeség vesz körül minket és az élet sötét mélységei merednek ránk. Élet, halál, elmúlás, kínos jelen, eltűnő múlt, örökkévalóság. Minden perc, testi baj, fájó csontok, halál-lehellet figyelmeztetése között egyre nagyobb reménnyel tárjuk eltűnő életünket feléd és egyetlen sóhajba sűrűsítjük összes tapasztalatunkat és bizodalmunkát: Időtlen Isten, ne hagyj magunkra minket. Karácsonyi kérés E szörnyű karácsonyok ellenére is, amikor az üzlet kirakja könnyű kincseit és föléje ülteti Mikulását, aki betanult szereppel szórakoztatja a még ártatlan gyerekeket, hogy majd később rájöjjenek: ez a szakállas, hahotázó öregúr csak a boltosok szentje, megfizették és parádézik a kicsinyeknek, hogy azok tágrameredt szemekkel csodálják ajátékokat, megkívánják ajátékokat, követeljék ajátékokat és ha megkapták, megúnják ajátékokat, eldobják ajátékokat, - ó, Karácsony Angyala, énekelj nekünk, hirdesd, béke, béke a jóakaraté embereknek! Ó, pásztorok, hívjatok társnak minket, induljunk veletek a hazugságok hideg épületeiből az Isten szabad és őszinte Természetébe és ott a kunyhó, a viskó, az igénytelenség, a szegénység, a nincstelenség gazdag jászola előtt térdreesve üdvözöljük az Istent, aki íme értünk, itt előttünk magára öltötte testünket, belépett emberi történelmünkbe - betlehemi Csülag, segíts keresni Öt, Angyalok, zengve hívjátok öt, pásztorok, egyszerű szentek, intsetek, hogy kövessünk titeket és ha egy élet hosszán át is tart a kereső út, vállaljuk elérni magunkat, metjünk behatolni ismeretlen mélységeinkbe, oda, 1
