A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-11-01 / 11. szám

-528számára. A választások alkalmával mintegy húsz pap jelöltette magát, többnyire bal- vagy szélsőbal pártok listáján. Madridban elsőpéntekenként még utcára kinyúló sorokban vonulnak szentáldozáshoz a hívek a Medinaceli templomnál.De ez inkább kivételnek számít. A főváros munkásnegyedeiben csak 1% jár vasárnapi misékre, a vidéki nagyvárosokban se annyian, mint régen (Barcelonában pl. csak 10%).

Q halálban az ember sorsának végleges jellege van. Bármennyi időt élünk is a földön, egyremegy: Jézus mondja, hogy a ’’nem” jegyében eltöltött élet egyetlen percnyi "igen”-je számit. így csak Isten ítélhet és ő az örök- ellesett lét végtelen fontosságát átérezve — általunk megitélhetetlen gondolatok mődon - ítél. A halál mégis tiltakozást vált ki belőlünk, elszánt, a végsőkig való ragaszkodást az élethez. A halál nem magától értetődő; minden kísérlet, mely nyilvánvalóvá akarja tenni, lemondásba hajlik. Mégsem jelenti ez azt, hogy az ember nem halálra rendelt. Csakhogy olyan halálra, ami kényszerűen hordja szivében a végtelen létezés magvát: akit a halál kiválaszt, meg kell ajándékozza az átmeneti elsötétülés után az örökléttel. S ezen múlik minden. Az örök igen vagy az örök nem itt dől el. De hogy ki mit táplál léte mélyén Isten színe előtt, nem tudhatjuk. Ez az ember legmélyebb titka. S mivel a halál tulajdonképpen két életszakaszt köt össze, valójában nem a halál, hanem csak az élet a fontos: tiltakozásunk nem más, mint leküzdhetetlen életvágyunk jele. Amikor a romantika az életet és a halált fénynek és sötétségnek, magasnak és mélységnek, felemelkedésnek és bukásnak fogta fel, el volt kápráztatva a látszattól. S e mögött démoni erő rejlett. De egy dologban igaza volt. Életünk és halálunk egybetartozik s mindkettő egy és ugyanannak a ténynek, a teremtett létnek két oldala. Barreau - Guardini

ismeretlen már előttem,

— a klinikán míg lázam mérték — országába átleskelődtem.

Dereng ott napfény, tiszta béke és lesz útszéli portyázóktól kifosztott szivek menedéke.

Bolygónk unottan tovább ringat és nézzük sápadó alkonyban a menekülő álmainkat.

Hittük, hogy szemünk messze ellát, és lám, halottak esteién didergő halhatatlanok keresgélünk egy szűk parcellát

a sűrű sirhantok között. Nagy Miklós