A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-11-01 / 11. szám

-505betartása mellett. Arról azonban nem történt említés, hogy milyenek lennének ezek a szabályok.

A püspökök állásfoglalását az egyházi kisközösségekkel kapcsolatban az állami szervek ismertetett álláspontja annyiban befolyásolja, amennyiben az állam a püspököket tekinti a vallási élet illetékes vezetőinek és őket teszi felelőssé mindazért, ami vallási élet címén az országban történik. Dyen alapon, mintegy további intézkedés céljából juttatta el nemrég az Állami Egyházügyi Hivatal az egyes püspökökhöz azon papjaik névjegyzékét, akik egyházi kisközösségekkel foglalkoznak.

püspökök azonban elsősorban nem a rendszer által nekik kiosztott felügyelői szerep miatt, hanem saját a-v postoli küldetésükre hivatkozva emelnek kifogást az egyházi kisközösségek ellen ott, ahol a hierarchiától való függetlenség kísérleteit látják. Msgr. Lékai említett rádiónyilatkozatában olyan egyházi kisközösségekről is szólt, melyek ’’templomaikban, plébánosuk, lelkészeik vezetésével, az Egyház szellemében végzik a liturgiát és merülnek bele a Szentírás tanulmányozásába ... De akadtam olyanokra is, melyek jószándékuk mellett elfordulnak főpásztoraiktól, plébániai egyházközségüktől és tanításukban is elkanyarodnak a helyes úttól.”

A püspökök kifogása az ilyen egyházi kisközösségek ellen mindenekelőtt az, hogy ezek a maguk tevékenységére vonatkozóan - legalább látszólag - elvből utasítják el a püspökök vezetését. Magatartásukat lényegében a következő érveléssel támaszlják alá: A

magyar egyház egyre jobban veszti híveit. A kedvezőtlen helyzet oka nem az Evangélium mai hatástalansága, hanem az, hogy a jelenlegi lelkipásztori szolgálat nem azt kínálja a hívőknek, a- mire azoknak szükségük van és nem a- zokkal foglalkozik, akikkel kellene. Mivel a névleg felelős vezetőktől változást várni nem lehet, öntevékenyen kell az egyház ügyén javítani.

Kifogásolják a püspökök azt is, hogy a kisközösségek a liturgikus cselekményeknél az előírásokat helyenként figyelmen kívül hagyják (az ismertté vált eseteket Nyugat-Európá- ban többnyire az elfogadható, de mindenképpen az eltűrhető kivételek közé sorolnák), végül pedig azt, hogy tevékenységükkel nem maradtak meg az egyházmegyei határokon belül (a papi békemozgalom egyébként ugyanezt teszi anélkül, hogy bárki szót emelne ellene).

magyar egyházi kisközösségek, sajnos, nem tudták meggyőzni a püspököket arról, hogy a különállást nem dogmatikai értelemben keresik; hogy minden önállósulási törekvésük ellenére is elismerik a jelenlegi magyar püspökökben az apostolutód tekintélyét — mely a katolikus egyházban alapvető, semmi indokkal ki nem küszöbölhető követelmény.

Az álláspontok tisztulását kedvezőtlenül befolyásolja, hogy a magyar egyház jelenlegi belső struktúrája még kevés lehetőséget biztosít az egyházon belül valódi párbeszédre, melyben az i- lyen súlyos problémát is megoldás felé lehetne vinni. Párbeszéd hiányában - és az állambiztonsági szervek ”rend-igé