A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
-483Vannak, akik torzképet hordoznak és látnak magukban. A kisebbrendűségi érzésben szenvedők összképe önmagukról. Vagy megvetik, utálják, gyűlölik sajátmagukat érte vagy szenvednek miatta és bujdokolnak, elzárkóznak. Vannak, akik egy szépített arcképet látnak. Ahogy ők szeretnék, hogy mások lássák vagy amilyenek igazában szeretnének lenni, de sohasem lettek. A hiúság, beképzeltség, kevélység nagy művész ebben a "felsőbbrendűségi" érzésnek a kialakításában. Vannak, akik azt látják a tükörben, ami az igazság. Sajátmagukat Hasonmásukat Ez a felismerés vagy belső örömet, megelégedést kelt Tetszelgést ha a kép hízelgő. Vagy szégyenérzetet belső meghökkenést Függően attól, amit a kép mutat. A legtöbben, az átlagemberek, a szürke mindennapi emberek egy vegyes felvágott képét szuggerálják. Jó és rossz, erény és hiba vagy bűn keverékét, vagy ha úgy tetszik: vegyületét Önmagunk helyes felismerése tehát, a személyazonossági igazolványunk mögött rejtőző titokzatos valóságnak a feltárulása, igen fontos. Enélkül igazi kereszténységről beszélni sem lehet Hiába van valakinek hivatalos igazolása szentségek vételéről, hiába öltött magára akár papi vagy szerzetesi ruhát, hiába nevezi magát akárminek... Míg sajátmagával nem találkozott úgy, mint egyszer a mindentudó Isten előtt fog sajábnagával találkozni, még nem tért meg igazán, nem Istenben hisz, hanem sajátmagában; nem Istenben bízik, hanem a maga erejében; nem Istent és felebarátját szereti, hanem sajátmagát vagy esetleg, torzkép látása esetén, megzavarodik, magába zárkózik vagy kétségbe is esik és utál mindent a világot és ami benne van... Ezért fontos a könyörtelen szembesítés önmagunkkal. Ezért fontos az "önismeret" iskolájába beiratkozni és megtudni, ki és mi vagyok én. Mai nyelven: felfedezni és megtalálni igazi belső (személy)azonosságomat Sajnos a legtöbben nem az önismeret iskoláját választják, hanem a "színész" iskolát így kezdődik a nagy színjátszás, ami sok kereszténynek is az élete. A valóság kiábrándító lenne. Jobb, ha másnak látnak és látom én is sajátmagamat Kényelmesebb él- delegni abban a szerepben, amit megjátszunk, mint fájdalmas operációval igazi szerepünket felismerni és meg-alakítani. Tehát adjuk a szentet, adjuk a bölcset, adjuk a keresztényt s csak álszentek, álbölcsek és álkeresztények leszünk. Azonban nem minden színjáték sikerül. Jönnek a színi-kritikusok (vagy talán sajátmagunk is rádöbbenünk lassan) és lelepleznek bennünket Szemünkbe vágják, hogy csak hitvány színészek vagyunk, hogy egész életünk egy színpadi játék és igazában nem azok vagyunk, aminek megjátszuk magunkat Eltűnünk a színpadról. Talán leszűkítjük szereplési vágyunkat és már csak egy szűkebb "baráti körnek", vagy talán csak egy személynek kezdünk tovább játszani. Vagy ér
