A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-09-01 / 9. szám

-394meg kimondottan ellenségesen viselkednek. A civilizált ember már nemesebb. Konfúcius ezt így fogalmazta meg: ” Én a jókhoz jó akarok lenni. A rosszakkal szemben is igazságos akarok maradni”. Ez bizony már nagy, szent dolog. Az Ur Jézus még tovább ment: jónak lenni a jókhoz, de ugyanúgy jónak lenni a gonoszokhoz is. Miért? Egyszerűen azért, mert a mennyei Atya éppúgy ráragyogtatja napját a rosszakra, mint a jókra. Esőjét is ugyanolyan mértékkel méri jóknak, rosszaknak egyaránt. Ezt pedig nem közömbösségből teszi, sem nem a jókkal szembeni igazságtalanság miatt. Nem, hanem csak azért, mert Isten valóban jó, maga a jóság. A jóságot pedig éppen árról lehet felismerni, hogy nem tesz különbséget ember és ember között, legyen az illető jó vagy rossz.

Vegyük például a virágot. A rózsa akkor is nyílik, ha senki se látja. Egyformán illatozik jó embernek, rossz embernek. Nem törődik azzal, hogy koldús-e az, aki gyönyörködik benne, vagy gazdag család gyereke. Akkor is ontja szépségét, ha kárörvendve, dühösen, irigy szemmel nézik. Kommunistának éppoly maradéktalanul odaadja, amije van, mint a kapitalistának, vagy mindkettőjük áldozatának. Ezért szép igazán.

Mi emberek is jók, szépek volnánk, ha erre képesek lennénk. De csak Isten képes az ilyen tökéletességre, ekkora önátadásra. Meg az Isten Fia, Krisztus. Ezért "jó" az Isten, ’’Jóisten”; ezért ”jó” az Ur Jézus is. Mert az igazi erény jóság. Mindenütt, mindig, mindenkivel szemben az. Magát meg nem tagadhatja. S a jóság szeretet. Minél tisztábban, minél önzetlenebbül szeretünk, annál jobbak vagyunk. S minél jobbak vagyunk, annál jobban tudunk szeretni.

22 J Az egyik legszebb japán könyv, amit eddig olvastam, egy elemista kisfiúról szólt. Valójában a gyerek szemében, szivében tükröződő felnőttek világa bontakozik ki a szemünk előtt. A cselekmények színhelye Kawabata Yaszunari egyik híres könyvéből is jól ismert páratlan szépségű Izu félsziget.

A kisfiú egy délután csak úgy magánoson elballagott a falu végén lévő vízeséshez. Ahogy közeledik a helyhez, mindig nagyobb nyugtalanság vesz rajta erőt. De azért csak megy remegő szívvel tovább. És íme, valaki ott van már! Mintha a saját tanítója lenne. A tanító olyan furcsán viselkedett, hogy a gyereken páni félelem lett úrrá. Maga se tudja miért, de rémületében elkiáltja magát: ’’Tanító úr, nem szabad!Ne tessék ilyet tenni!” Az ember ugyanis öngyilkossági szándékkal jött a vízeséshez s már-már végrehajtotta tervét, mikor a gyerek odaért.

A tanító erőtlenül csuklóit magába a gyerek láttára:” Te még kicsi vagy ahhoz, hogy értsed ezt. Mikor se pénze, se egészsége, se tehetsége nincs az embernek, nincs értelme, miért éljen tovább”. A tanító ugyanis minden áron középiskolai tanár szeretett volna lenni. Éjjel-nappal tanult, készült a különbözeti vizsgákra. Minden pénzét beleölte a kilátástalan küzdelembe. Tehetsége nem lévén, elbukott minden vizsgán. Végre az egészsége is ráment az egyenlőtlen harcra. Most már csak egy megoldást látott maga előtt (mint annyi japán ilyen és hasonlóesetben), az öngyilkosságot. Növendékének köszönhette, hogy életben maradt.