A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-08-01 / 8. szám

-341Soha nem hunyom le szememet fölötted És minden utadon elkísérlek.

Az úttalan utakon is, mert semmi sem sötét Előtte.

Amikor Tőle és Előle akartam futni és bujdokolni,

Beláttatta velem, hogy nincs út futni Tőle.

A mennyei köpök mérgesen csaholva,

De még inkább térítve, terelgetve,

Csak Hozzá vezettek. (32. Zsoltár)

”... miért ragyog úgy a lányom szeme?” ívűkor a hosszú, szombat-vasárnapi útra indultunk apjával és anyjá- * 1 val, nem ragyogott úgy. Igaz, jól nevelt gyermek megadásával mondta: ’’Persze, Anya...” — A négy, tízenfelüli gyermek rá maradt. És egy sor munka... Iparkodott pedig az anyja csirkét, tyúkot előkészíteni, mielőtt indultunk volna. Előbb lett kész az apa a rendelésekkel és sürgetett bennünket, ki tudja, milyen lesz a forgalom és az idő? Siessünk!

A nagyleányra maradt a család. Éppen, hogy húszon feletti. A három fiú is gond, az alig tizen felüli húga is. Az egész hétvégére... Nekem tettek szívességet, hogy kocsival hamar többet lássak és látogassak, mert az időm igen.szűkre volt mérve.

Hétfő hajnal lett, mire visszaérkeztünk. Gyorsan pár óra pihenés, mert délelőtt rendelés is van, és előbb még engem is haza kell vinniök... A rendelőben aludtam. Mikor indulni akarunk, ő már fenn volt. Akkor szólt az anyja, kérdezzem csak meg, miért ragyog úgy az ő lánya szeme.

Megélte, hogy nem véletlenül, vagy a szülők önzéséből maradt rá a ház és a gyerekek. — Atya, tudom, miért kellett itthon maradnom!

A városkának éppen búcsúja volt és a kegytemplom igen híres szép barokk festményeiről. Túristák is jöttek ide, nemcsak búcsúsok. Ma a fiatalok jórésze inkább csak túrista. De országot járnak és érdeklik őket a műemlékek.

— Mikor este átmentem a templomba, egy sereg fiatalt találtam ott. Túristákat. Nézgelődtek. Kis kalauz is volt a kezükben, de nem volt, aki magyarázzon... Szóba álltam velük. Mikor látták, hogy alaposan, szakszerűen ismerem a képeket, megkértek, magyarázzak nekik. Tizenegy óráig együtt voltunk. Persze a végén azt is megtudták, hogy én naponta idejárok. Misére, áldozni... Az egész család. És ebben semmi lehetelen nincs. Napi áldozó az apám is, aki orvos... Nem ’’véletlenül” maradtam itthon. Terve volt ezzel a jó Istennek... Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik.