A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-07-01 / 7. szám

-300ben már javában havazott. Alig telt el egy félóra és máris hólepte hegyek között kanyargóit velünk a füstfellegeket okádó vonatocska. Errefelé egyik alagút a másikat érvén, két mozdony is vonszolja a különben nem hosszú vonatot fel a hegyekbe. Hálásan mondtam imát, hogy ilyen szerencsém volt: éppen most szólított az engedelmesség utazásra s ráadásul az ablak mellett kaptam helyet.

Örömöm azonban korainak bizonyult. Hiába kacsintgattam én kifelé az ablak mellöl. A nevezetes Csidori ablakai piszkosak is voltak, a mozdonyok füstje meg éppen az én ablakom előtt kavargóit felhőmódra. így hát inkább gyanítottam, mintsem láttam volna, milyen is az a téli világ odakint. Igaz, nemsokára megszűnt a füst áramlása, sőt a nap is kisütött a felhők közül egy pár percre. Ámde most meg a hirtelen fény, a hóról visszaverődő, szikrázó napsugár csalt könnyeket gyenge szemembe. Megint nem sokat láttam a megálmodott télből.

Kétségbeesésemben a vonat belsejét kezdtem vizsgálgatni, a kocsiban próbáltam megnyugvást találni. Csakhogy a japán vonatokon szokás a hulladékot, papírt, gyümölcshéjjat s miegymást a padlóra szórni. Időnként aztán jön egy vasúti alkalmazott és szépen összesöpri a szemetet. Hát, mondom, ez a látvány se volt valami felemelő. Végre az embereket kezdtem nézegetni, hátha találok valami felvidító jelenetet az emberek világában. De csak útitársaim álmos, únott, fáradt arca bámult rám a cigarettafüstös, fülledt levegőn át.

Közben inár Miyosi közelében prüszkölt, küszködött a füstös, kormos mozdony. A hangszórón épp azt mondta be egy kedves női hang, mit lehet vagy mit kell megcsodálni ezen a nevezetes fennsíkon: jobbra ezt a folyót nézzük meg figyelmesen, balra meg azt a nőiesen karcsú hegyet érdemes jobban megbámulni. De akár a szemünket kinézhettük volna a maszatos ablakokon át, akkor se lá- szott egyéb ködös, elmosódott árnyékoknál, fehéres foltoknál a beígért nőies szépségből.

Végre Miyosiban megálltunk. Nem bírtam tovább. Kinyitottam az ablakot, hogy legalább friss levegőt szívhassak egy pár percig, míg a vonat az állomáson vesztegel. S egyben meg is törültem egy papírszalvétával vagy mivel az ablak külső oldalát is. Mindjárt jobb kedvem kerekedett. És nini, egymásután nyitogat- ják, eresztik le az ablakokat és tesznek mások is úgy, mint én: törölgetik szaporán a piszkos ablaktáblákat. Mikor aztán egy kis idő múlva újra nekiindultunk Miyosiból a hegyeknek, már más szemmel láttam az előbb még bús világot. Mintha megifjodott, megszépült volna a természet. Hólepte hegyek, fehér földek integettek biztatón felénk mindenfelől. Az utasok is mintha barátságosabbak lettek volna: megkönnyebbülten enyelegtek, beszélgettek, pislogtak egymásra, olvastak. Szinte észre se vettük, hogy már lefelé hajlik a nap. Pirosán égő sugarai nyájasan aranyozták körül a Sindzsikó tavát dajkáló, fehérbóbitás dombokat. Kevésszer éreztem annyira testembe-lclkembe áradni az esti békesség áhítatát, mint ennek a hosszú utazásnak a végén.

♦