A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
-292jelenlétének a jelei, de nem arra valók, hogy bennük leljük meg biztonságunkat, vagy pláne maradéktalan boldogságunkat. Csak jelzőtáblák az Isten felé vivő utunkon. Igazán boldogok Őbenne leszünk. Metykó Edit Rendhagyó Szentségimádás Eljöttem, itt vagyok, de nem tudom, minek? Lótok-futok, rohanok, két kezemben négy szatyor és egy ernyő... Azt hiszem, bejöttem kicsit megpihenni, hűs-csend otthonodban magam kilihegni... S most csak nézek bambán magam elé... Lihegek és érzem, hogy reszket a lábam, ujjaim zsibbadtan szorongatják a szatyor fülét. Leteszek mindent, némán és dühösen, üres-közönyösen... tán mennék is haza. De hova? De hova? Zajba, füstbe, porba, ordító pokolba? Nyüzsgő tömegbe lökdöstetni magam? Nem, képtelen vagyok. Keserű és fáradt, nagyon fáradt vagyok. Itt nem zavar senki, behunyt szemem mögött most megállt az élet. Hadd pihenjek még! Látod, Uram? Minden más itt Nálad. Csend van. Csend és béke. Csend, béke és magány. S most jut eszembe, Te mondottad egyszer: Jöjjetek hozzám Mindnyájan... S most lehúnyt pilláim felpattannak, oly ismerős hangok és igen, most látlak, hiszen itt állsz előttem és vársz rám. Rám! És, Te hívtál ide engem, fáradt, fekete kisbárányodat. S én hagyom magam. Csak végy a nyakadba, emelj fel egészen. Oda! Oda! Oda! S én izzadt, poros, fekete bundácskámmal körülölellek egészen.
