A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
-28zavarták meg a híveket: tudták, hogy a politikai elnyomás rendszerében a nyilvánosan hangoztatott vélemények nem feltétlenül egyeznek a magánvéleménnyel és azzal is tisztában voltak, hogy ha a szovjet állam közülük valakit külföldre enged, annak valamiképpen fizetnie kell ezért a kegyért. Az orosz ortodoxia bizonyos hasznát is látta ezeknek a külföldi utaknak. A csatlósállamok ortodox papságával érintkezve nem egyszer jó tanácsokat adhattak azoknak, akik nem voltak állami elnyomáshoz szokva és azt sem látták világosan, hogy a belső ellenállásnak milyen útjai maradtak járhatók számukra ahhoz, hogy egyházuk létét a nehéz körülmények közt biztosíthassák. — A nyugati országokba vivő utak pedig azzal szolgálták az orosz ortodoxia javát, hogy csaknem negyedszázados elzártság után betekintést nyertek a nyugati világba, é- rintkezésbe kerültek a szabad világban működő egyházakkal és az Ökumenikus Tanács munkálataiba bekapcsolódva olyan előnyös helyzetbe kerültek, amelyet nem tudnak kellőképp értékelni más keresztény közösségek, amelyek nyitott, nem zárt társadalmakban élnek és nincsenek mozgásukban korlátozva. A békés tíz esztendőre újabb nehéz évek KRUSCSEV A VALLÁS ELLEN következtek, amikor Kruscsev az ötvenes évek végén már elég szilárdnak érezte magát vezető pozíciójában. Az 1959-64 közé eső üldözés, ha nem is volt olyan vad és vérrel áztatott, mint elődei, 1928-32 és 1937-39 között, jól átgondolt és központosított támadás volt az ortodoxia ellen s főként a háborút követő békésebb évek után azzal fenyegette az orosz ortodoxiát, hogy a szovjet államnak sikerül végképp kihúznia lábuk alól a talajt. Az újabb üldözés azzal kezdődött, hogy a párt központi bizottsága felerősítette az időközben elgyengült Isten- és vallásellenes propagandát az ifjúság befolyásolására. Nagy erőfeszítések történtek abban az irányban is, hogy a felnőtteket az úgynevezett vallásmentes névadás, házasságkötés és temetés gondolatának megnyerjék a templomi keresztelők, esküvők és temetések helyett. A keresztelés elleni propagandának tüzét szította az a publicitás is, amellyel egy sajnálatos balesetet öveztek: egy kisgyermek épp keresztelője után halt meg s a hatóságok mindent elkövettek, hogy a balesetet a keresztelés számlájára írják (az ortodoxok vízbemerítéssel keresztelnek s az irányzatos hírek ennek egészségtelen voltát hangsúlyozták). A vallásellenes propaganda ezenkívül különösen a nőket próbálta elérni: bennük látták a vallásos magatartás eltüntetésének egyik legnagyobb akadályát. A vallásellenes propaganda azonban csak kísérője volt azoknak a további kormány-intézkedéseknek, amelyek az elnyomás igazi erejét éreztették az egyházzal. 1960-64 között körülbelül tízezer templomot zárattak be a hatóságok (ez körülbelül a fele a háborút követő időkben működő egyházközségeknek). A kolostorokat sem kímélték, hatvanhétből harmincat feloszlattak s a meglévők sem lehetnek biztosak fennmaradásukról. A háború végén működő nyolc papneveldéből ötöt megszüntettek s a meglévők működését azzal akadályozták, hogy nö
