A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-03-01 / 3. szám

-121 szlányi legbizalmasabb embere, aki mindig nála tanyázott, Pribék Gyurka volt. Igazi nevén Kacsándi György. De mivel a ’’bankár szekerét tolta” és a ’’piszkos munkát” — ahogy mondani szokás — Oszlányi uram vele végeztette, hát elnevezték ’’pribéknek”. Hogy hol és hogyan őrizte pénzét Oszlányi, azt ő sem tudta. De mivel az is tény, hogy a tűzeset után Oszlányi uram ’’szegényember” lett s nem maradt benne elég lelkierő, hogy újra lábraálljon, hát Gyuri szerint e- gészen biztos, hogy a házba a pénze is beleégett. A lőcsfalvi pap és Pribék Gyuri közt a titokzatos beszélgetés imigyen folyt le:

— Mer az úgy vótt, főúr, hogy a Pöszik gazda szőlejét árvereztük el aznap, mikor a tűz vótt. Jó üzletet csinált az Oszlányi, de any- nyira eltörődött az egésznapi sok izgalomba meg utánjárásba, hogy este elkezdtünk inni. Oszt tudja, nem gyújtottunk lámpát, hanem csak faggyúgyertyát, oszt be vótt minden függönyözve. Nem szerette, hogy este világosság menjen ki az ablakon. Azt mondta mindig, hogy a lámpafény köré gyülekeznek az éjjeli bogarak.

— Biztos tolvajokra gondolt - vágott bele a pap.

— Akkurátusán! — hagyta helyben Gyuri. — Mer akinek félte- nivalója van, az mind ilyen.

— No és hogy ütött ki a tűz? — kíváncsiskodott a pap.

— Hm! Hát az igen egyszerű. Még jó idejében felébredtem, oszt űt is kiráncigáltam, különben mink is beleégtünk vóna... Mer az úgy vótt, hogy addig szopogattuk az Oszlányi jó borát, mer bora az jó vótt neki, igazi nyakolaj — hogy elaludtunk, ö a dikón, én meg csak úgy a székben, ahogy ültem az asztal mellett. A faggyúgyertya meg az ablakpárkányra vótt állítva.

— De hát hogy gyúlhatott meg attól az egész ház? — hitetlenkedik a lőcsfalvi pap.

— Hmm! Ez is igen egyszerű — magyarázta Gyuri. — Tövig é- gett, oszt a faggyú elkezdett folyni, mer hát kifelé lejtett, oszt száraz volt mint a tapló. A láng futott az olvadt faggyú után, először lángot kapott a függöny, attul meg a fakeret. Az üveg megrepedt, kitört, a szél befútt rajta. Mivel pedig a szalmatető leszógált egész alacsonyra, abba kapott bele, oszt az is égett, mint a pokol. Már égett az egész tető, oszt mi még akkor is jóízűen ’’húztuk a lóbűrt” — már engeggyen meg, hogy így fejezem ki magam. Oszt úgy látszik, bent is mindig melegebb lett, mert izzadni kezdtem. Én ébredtem fel elsőbbet, mer hát a széken ültem. Oszlányi, a dikón elnyúlva, sokkal mélyebben aludt. Felnyitom a szemem, de be is húnytam rögvest, mert szörnyen ette valami. Hát a füst. Felugrottam, oszt kőtögettem az Oszlányit, de az csak morgott nagyokat. Ordítani kezdtem, mint a fenevad. Erre ű is felriadt, oszt csak húztam kifelé a lábánál fogva, mert nem tudott