A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

- 10párolgó reggeli napfénybe.

Emberekben is vannak, akik a magányos csúcsokat kedvelik: nem társulnak, nem szeretik az együttlétet, mindig külön utakon járnak, különcködnek, elkülönítik magukat a társas élettől. Mások meg a bűn, a sötétség rejtekeiben bújnak meg és állandó félelem, gyanakvás, ellenségeskedés árnyékában lappangva lesik "órájuk" eljövetelét. Ismét mások alattomos, nesztelenül sikló kígyókhoz hasonlítanak: akkor és ott mártják gyilkos méregfogukat a gyanútlan áldozatba (rágalom, megszólás, stb.), ahol és amikor az a legkevésbé van rá felkészülve.

Isten fiai azonban olyanok kell legyenek, mint az éneklő madarak: kedvesek, barátságosak, mindenkivel jóviszonyban élni tudók. Az emberi munka kertjeiben tanyáznak, békét, megnyugvást, örömet árasztva környezetükre... Ezt mind ott tanultam az Avadzsi-sziget közelében, ablakomban elmélkedve, vendégeimtől, a kismadaraktól...

Ili Köbei szobám az északi oldalra nyílik. Féléven át napsugár még hírmondóban se téved be hozzám. Viszont annál szebben mutogatja magát tetszelegve a Rokkó-hegy egyik elöörs-szerü, kopasz-kerek képviselője. Néha azért mégis hirtelen megvilágosodik a szobám, téli reggeleken is. Nem a nap sütött be é- szakról, hanem a hegyoldalban felettünk lévő köbei egyetem egyik épületének csupa-üveg homlokzatáról verődött vissza a pazar fény az én szobámba.

Ez a "hamis” napsugár megérttette velem, mi a különbség az igazi mega csalóka fény között. Alakra, csillogásra szinazonosak talán, ám hatásuk egészen más. A napfény melegít, éltet, felvidít. A csupán tükrözött, visszaverődő fénynek nincs melengető, éltető ereje. Mint ahogy az is más, ha valaki hitből, szerétéiből szolgálja az Istent, vagy csak úgy megszokásból, vagy pláne csupán művészi, építészeti, történelmi, régészeti kuriózumként közeledik a valláshoz. Más az, hogy hiszek a Krisztusban, feltámadásának boldogító misztériumában, vagy ha csak a híres Madonna-képekben, vallásos témájú klasszikus zenében, műemlékként védett épületekben merül ki a vallással való kapcsolatom. Az első a napfény maga: élet, világosság, fény, melegség, reménység forrása és záloga. A második esetben csak hideg tükörkép, falra vetített üres csillogás. Pedig be nagy azoknak a száma, akiknek szellemi-lelki szobájuk hasonlít az én köbei szobámhoz! A vallás északi oldalán van az ablakuk, hátul, a világ felé eső részen, ahová nem süt be közvetlenül az Örök Nap sugara. Ami fény még van bennük, az csinált ragyogás, emberi kezek alkotása. Nagynéha ugyan, egy-egy hangverseny, kiállítás, talán egy híres szakember kultúrtörténeti előadása alatt, vagy egy érdekesen megirt, divatos könyv olvasásakor be-bearanyosodik egy kicsit szivük-lelkük a visszavert fény tompa ragyogásától, amit a számukra már láthatatlan Nap sugároz a déli oldalakon. Ök szobájuk délfelé néző ablakait már régen befalazták s így nem képesek látni és élvezni azt a Napot, amelyből Bach, Rafael, Liszt, Dante vagy a katedrá- lisok névtelen alkotói merítették ihletüket. Nekik nem adatik más, mint a múzeumok, koncertek, kiállítások, műemlékek élettelen, hideg vigasztalása.