A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-02-01 / 2. szám
"A budapesti Manréza és Jézustár sasági noviciátus igazgatója, P. Vukov János, a kerti medencénél szívszélhűdés után a vízbe zuhant. Hosszú keresés után találták meg holttestét." Ijedten mutatta apjának a hírt. Az vállatvont. — "Majd meglátjuk. Tudakozódni fogunk." 2 /Rokonoknál szálltak meg a Horthy Miklós úton. Rezső türelmetlen J\ volt. Negyedikes elemista korában járt utoljára Pesten; szeretett volna körülnézni kicsit, valami mégis hajtotta. Másnap kora délelőtt villanyosra szálltak. Zugliget felé vettek jegyet. A Szarvas-megálló után a keskeny közön a Manréza felé indultak. A kapuból lenyűgöző látvány volt ez az épület. Ott a Jánoshegy erdős zöldje alatt, elszórt villaszerű magánlakások között méltóság- teljesen, valami szokatlan komolysággal és mégis könnyed, mosolygós derűvel állt a hatalmas épület. A porta csengője élesen hasított a csendbe. Vámiok kellett, míg az ajtó mellett a fülke üvegablaka kinyílt. Álmos arc tekintett ki. — A felvételre jöttem. A portás türelmetlenül felelt: "A páter rektort tegnap temették. A jelentkezők — így szól az utasítás — menjenek haza és várják meg, míg postán értesítést kapnak." Rezsővel fordult egyet a világ. Menjen vissza? Most, mikor már itt áll? Egyszerre mintha valami hatalmas hegyszakadék peremén állt volna. Egy lépés, és megmenekül. És egy lépés, és lezuhanhat — örökre. Megértette. Nem mehet vissza. Most dől el élete sorsa. Fülébe csengett nővérének szava, mikor a búcsúzás pillanataiban átölelte. — "jól teszed, Punyukám. Féltettelek. Te itt a világban elzüllöttél volna." Akkor mosolygott. Most elsápadt. Igaz lenne? És olyan bizonyossággal, amilyen bizonyosságot még életében nem érzett, elképzelni sem tudott, látta, hogy nem mehet vissza. Lehet, hogy nem köteles mindenki elfogadni a hívást. O azonban csak kettő között választhat. Egy szerencsétlen és tragikus élet, vagy egy nehéz, szenvedő élet, melynek alkonyán a megnyugvás, a jó út öröme, a béke és Isten nyújtja karját. Az egész csak pillanatokig tarthatott. De minden ettől a néhány pillanattól függött. Ez volt az első, amit Isten áldozatul kívánt, kérlelhetetlenül és komolyan. Felcsattant a hangja: — Kérem, vezessen a páter rektor elé! A portás, aki valószínűleg csak ideiglenesen került a kapuhoz a házi alkalmazottak közül, ingerülten válaszolt:
