A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
373 gyait elégíti ki és az emberi létnek, a történelemnek és a világnak végső és titokzatos értelmét fedi fel előttünk. A tanító-hivatalnak ma nemcsak a kinyilatkoztatás tartalmi épségéről kell kezeskednie, hanem a kinyilatkoztatás tartalmát magát is jelentésének teljes gazdagságában kell megismertetnie a modern emberrel. Ez az új feladat azzal a változással van összefüggésben, amely a kinyilatkoztatott igazságok szemléletében és megértésében állt elő. Az elmúlt századok folyamán, talán a platonizmus hatására, a kinyilatkoztatást úgy képzeltük el, mint egy függöny széthúzását az önmagukban nyugvó és változatlan örök igazságok e- löl. Ezeket az igazságokat felülről kaptuk s egyszersmindenkorra érvényes formulákkal tudtuk kifejezni. A zsinat óta változott ez a szemlélet. Ma jobban átértjük az igazság történeti dimenzióját is. Ha változatlanul állítjuk is, hogy a kinyilatkoztatott igazságok teljességét megkaptuk Krisztustól, még hozzátesszük, hogy ezeknek az igazságoknak a mélyebb megértése az egyház történeti léte során bontakozik ki a maga teljességében. A kinyilatkoztatás tehát nemcsak bizonyos állítások és formulák összessége, hanem Istennek egy történelemben végbemenő tette, maga is történés és történelem. Istennek és az embernek. Isten és az ember kapcsolatának misztériuma. Ezt a misztériumot a maga teljességében adta át nekünk Krisztus, de jelentése és értelme sohasem lesz maradéktalanul emberi nyelven visszaadható. Minden nemzedéknek újra-és-újra arra kell törekednie, hogy ezt a misztériumot a maga nyelvén kifejtse, elmélyítse. A kinyilatkoztatás Krisztussal és az apostolok igehirdetésével ugyan lezárult, nem szűnt meg azonban belső gazdagságát a történelem folyamán tovább és tovább bontakoztatni. Krisztus misztériumának abszolút értéke mellett a misztérium emberi megfogalmazásának relatív jellegét sem tagadhatjuk. Mindez persze nem jogosít fel arra, hogy hitünknek minden régebbi megfogalmazásában egy elmúlt kor sajátos kultúrájának termékét lássuk. Arra serkent viszont és ösztönöz, hogy ne szűnjünk meg a régebbi formulákat tovább javítani, csiszolni, tökéletesíteni. különböznek egymástól — kiegészítik egymást Egy társadalmi szervezet működési hibáira, a hibák okaira mindig köny- nyebb rámutatni, mint azt meghatározni pontosan, hogyan is kellene a szervnek helyesen funkcionálnia. Áll ez a megállapítás a tanító-hivatal és a teológia, a püspökök és a teológusok sajátos feladataira, működésére is. Hosszúra nyúlna e két funkció kapcsolatainak és vonatkozásainak történelmi felvázolása. Elég talán itt annyit említenünk, hogy mindkettő változatos történelmi modellekkel szolgál. A kereszténység első századaiban az egyházatyák és egyháztanítók (koruk teológus szakemberei) nagy többségükben püspökök is voltak. Amikor a középkor folyamán bekövetkezett teológiai ismereteink rendszerbefoglalása, a két funkció (a püspököké és a teológusoké) élesebben elkülönült egymástól, az egyetemek viszont egy időben a tanító-hivatal funkcióját is betöltötték. Egy hozzánk közelebb eső korban, XII. Piusz idején például, megint elmosódtak a határok a tanító- hivatal képviselőinek funkciói és a teológusokéi között. — Mindez csupán néhány
