A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-06-01 / 6. szám

pökkari konferencia tagjait egymástól elkülönítse, feszültségeket támasztva közöttük minél jobban megbénítsa ezt a szervezetet. Ez a törekvésük sikerrel is járt s pár éve még jellemző vonása volt a magyar püspökkari konferenciának. A-konferencia vezető tisztének betöltésével most egyrészt megszűnt az a bizonytalansági érzés, ami épp leendő vezetője személyénekmeghatározatlanvoltamiatt ülte megakonferenciát, másrészt megteremtődött egy olyan bizalmi alap, amelyre a magyar püspökkari konferencia új, tárgyalásra és döntések meghozatalára való képessége felépülhet s így a konferencia valóságosan a magyar katolicizmust irányító testületté lehet.

Mindez arra is szolgálhat, hogy egyházpolitikai szemszögből is megnövelje a magyar püspökkari konferencia hatóképességét. Ismeretes, hogy a konferencia eleddig sohasem jutott az állam és a Szentszék egymással folytatott tárgyalásai során az őt megillető szerephez, a kezdet kezdetén a tárgyalások menetéről is csak szűkszavúan értesítették őket. Tanácsadói szerepük teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Helyzetük a Vatikán és a magyar állam tárgyalásait illetően éles ellentéte volt a lengyel püspökkari konferenciáénak. Azok — több-kevesebb sikerrel — azon voltak, hogy a Vatikán ne közvetlen, a lengyel püspöki kar feje fölött, hanem közbeiktatásukkal folytatott tárgyalásokba bocsátkozzék a lengyel állammal. A magyar állam és a Vatikán között eddig lefolyt tárgyalásokban a meglehetősen szétesett és egységes álláspont kialakítására képtelen magyar püspökkari konferencia nem játszott lényeges szerepet. A tárgyalások a püspöki kar otthoni helyzetét is csak közvetve erősítették, ameny- nyiben folyományukként az állam elismerte a pápa intézkedési jogát a magyar katolikus egyház ügyeit illetően.

Ez a tárgyalások következtében őket ért felértékelés most arra indíthatná a magyar egyháznakezt a vezető testületét, hogy bátrabban és szakszerűbben nyúljon a sürgető problémák megoldásához. Változtatnia kellene a lelkipásztorkodás idejétmúlt szervezetén; lelkipásztori központok létesítésével például összevonhatná a paphiány következtében kiüresedő plébániákat; a világi híveket jobban bekapcsolhatná a plébániai közösségbe azáltal, hogy bizonyos tevékenységeket jelöl ki számukra; megoldhatná a diakonátus kérdését; egysze- rűsítettebb és jobb szervezetet hozhatna létre az egyház anyagi ügyeinek intézésére; előttük áll még az új lakónegyedek lelki gondozásának lehetővé tétele és a modern lelkipásztori igényeknek és kívánalmaknak megfelelően az évszázados múltra visszatekintő, de idejétmúlt struktúrák — mint pl. az egyházmegyék határai — felszámolása.

Egy elevenségre kapott egyházi vezetés két szemszögből is a magyar egyházi élet belső megújulásához vezethet. Egyrészt azért,