A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-06-01 / 6. szám
2Ő2 nyörű retikült és mindent, ami benne van. Gondolhatod, hogy milyen izgalmak közt bontottam ki a három kisdobozt. Először nem értettem meg, amit mindegyikre ráírtála kisnév jegyen. Az elsőn ezvolt: Ilyen vagy. Kibontom, hát egy szép kis kerek tükör volt benne. Belenéztem. O, és tényleg mutatta, hogy milyen vagyok. Anyucim, ne haragudj, de bevallom Neked, mindenki azt mondja, hogy szép vagyok. Te is úgy gondolod? Mert én most már tudom, hogy a tükör igazat mond. Igazán szépnek mutat engem. A másikra ez volt írva: Ilyen leszel. Még a kezem is reszketett, alig tudtam kibontani. De igazán, Anyuci, hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Egy csúnya, ráncos öregasszony képe volt, táskás szemekkel. Hát tényleg ilyen leszek én a végén? Rágondoltam a sok öreg nénire, akiket ismerek — igazad van, Anyuci, egyszer én is ilyen leszek. Deazmég messze van... nagyon messze, hiszen még csak 16 éves vagyok, Te meg negyven és még mindig olyan szép vagy! A harmadikra ez volt írva: Ilyennek kellene lenned. No hát egy darabig ki se mertem bontani, hogy ebbe ugyan mit hun- cutkodtál bele... De nem sokáig bírtam a türelem játékot. Kinyitottam. O, Anyuci! Milyen szép, nem is földi, hanem égi. A Szűz Anya egy gyönyörű képe. Tudom, drága Anyuci, hogy aggódol értem. Azt hiszed, hogy hiú lettem és a többi lány elront. Kicsi koromban isazért nem engedtél játszani a többi gyerekkel, pedig olyan egyedül voltam. Talán abból is megerősödött a gyanúd, hogy kértem ezeket a holmikat. I- gaz, néha vannak hiú gondolataim, mert mindenki dícsér és dédelget. De ne félj, Anyucim, Jutkád megértette a három kis skatulya üzenetét. Üdvözlöm a Tiszi-bácsit is. Biztos vagyok, hogy már elárultad neki a titkomat. Ezer csók Neked és Apucinak is: Jutkátok A lőcsfalvi pap akárhogy is küszködött magával, de két kis könnycsepp megcsillanta szeme sarkában. Óvatosan elővette zsebkendőjét, mintha orrát kellene fújni és letörölte, de a női szemet nem tudta félrevezetni. A tanítóné is nagyban ügyködött a zsebkendővel a szeme körül. — Látja, öregszünk és hamar elérzékenyedünk — mondja a pap. — így van. De énmindig ilyen voltam, nem kell hozzá öregség sem — válaszolta az anya. — Nagyon büszke vagyok a Jutkára, de az anyjára is. Mert a küldemény tényleg pedagógiai remekmű volt. Megvallom, én huncut emher vagyokaz ilyesmiben, de én sem tudtam volna ilyent kieszelni. — Úgy látja a plébános úr, hogy nem kell nyugtalankodnunk? — kérdi megkönnyebbülten az anya. — Mindenesetre figyelem és óvatosság sohasem árt. De úgy Iá-
