A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

- 6 színükről ítélve két külön fajtához tartoztak, mert az egyik szürke volt, a másik meg fekete. Amint közelebb kerültek egymáshoz, nyilvánvaló lett, hogy nem kedvelik egymás társaságát. Hamarosan parázs verekedés folytközöttük. Kígyózó vonalakban, hihetetlen sebességgel másztak föl-le a gesztenyefa törzsén, időnként egymásnak fordulva, csatakiáltások közt marták egymást. Talán öt percig tartott a "vita", amikor a fekete mókus feladta a harcot. A szürke erre felment az öreg fára és nagy büszkén eszegetni kezdett. Valahogy az e- gész magatartásában, ahogy ott ült és eszegetett, látszott, hogy büszke önmagára. Méltónak tartotta magát a "mókus" névre, megvédte területét, biztosította élelmét.

Mikor ébred fel bennünk hasonló gondolat? Mikor érezzük magunkat igazán embernek úgy, hogy szemrebbenés nélkül szembe tudnánk nézni bárkivel és megvédeni a magunk igazát: megtettem, amit lehetett. Nem öntelt, mások felé büszkeséget mutató pillanatokról beszélek, hanem olyan pillanatokról, amikor anélkül, hogy ezt kifejeznénk, vagy kifelé mutatnánk, érezzük, hogy érdemes volt küzdeni. Például, amikor nap-mint-nap figyelmeztettük a növekvő gyermeket, hogy köszönjön, ha látogatóba megy. Es egyszer anélkül, hogy külön gondoltunk volna erre, halljuk, hogy illedelmesen köszön. Talán csak szokásból, vagy mert az illem kívánja, elmentünk a kórházba valakit meglátogatni és olyan jól esett a betegnek a jelenlétünk. Megvigasztaltuk őt, pedig semmi különöset nem mondtunk; ugyanakkor e- gészen őszintén szerettünk volna segíteni, amiben lehet. Amikor sok küzdelem után már-már majdnem az utolsó törlesztést fizetjük a házon. Pedig mindenki azt mondta, ne vágj neki... Es sikerült. - Mi jellemzi ezeket az őszinte, kifelé alig észlelhető, de ugyanakkor belsőleg igen jóleső érzést teremtő pillanatokat?

1. Valami eredményt értünk el. Valami - ami után régen vágytunk, sőt majdnem hogy lemondtunk róla, most sikerült. Főleg, ha valami nagyon is közel volt a szívünkhöz, családtagok boldogulása, egyenesség és becsületesség jelei a gyermekeinkben. Mindez belső nyugodtságot és megelégedettséget ad.

2. Bizonyos összeszedettség, önmagunkbaszállás, visszapillantás. Ez a három szinte együtt megy. Az örökké futó ember szétszórt, mindig kifelé néz és mások véleménye izgatja és soha nincs megelégedve, hanem rohan - úgy hiszi - előre, de mindenki látja, hogy körbe-körbe. Az ilyen embernek nincsen ideje és idege, hogy önmagába szállva élvezze a sikert.

Az ószövetségi vasárnapnak megfelelő nap (Sabbatii) is ilyen