A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-09-01 / 9. szám

- 414 lyozta meg a pápát abban, hogy ugyanakkor nagyon is jelentős megállapításokra ne jusson a házastársi szeretet mibenlétére vonatkozóan.

H vélemények megosztottságának tényéből két kérdés merül fel: mi a súlya a pápai és az egyházi tanítóhivatalnak ebben és ehhez hasonló kérdésekben? Es mekkora biztonsággal képes az egyházi tanító hivatal a bűnös és nem-bűnös cselekedetek között különbséget tenni? Amíg a vatikáni zsinat előtti időszakban a tendencia arra irányult, hogy az egyházi tanítóhivatal tévedhetetlenségét a hit- és erkölcstani kérdéseknek lehetőleg minél tágabb körére kiterjesszük, a jelenlegi irányzat igyekszik azt leszűkíteni azokra a központi kérdésekre, a- melyek a kinyilatkoztatás szoros tárgyát képezik. Nem olyan hosszú idővel ezelőtt általános volt az a felfogás, hogy a természettörvényből fakadó erkölcsi következtetések a tanító hivatal sajátos alanyát képezik olyannyira, hogy még tévedhetetlen megállapításokat is tehetne az Egyház ezekben a kérdésekben. Manapság - és jó részt éppen a "Humanae vitae "-ban található filozófiai és teológiai érvelés miatt - az a vélemény terjed, hogy a természettörvény nem képezi a Krisztusban adott kinyilatkoztatás tárgyát, következésképpen az Egyház tanítóhivatala ezekben a kérdésekben a pusztán emberi megismerés következtetéseire szorul és megállapításainak nem lehet nagyobb erőt és biztosságot tulajdonítani, mint ami az érvelésből és a keletkező vélemény azonosságából kiviláglik.

Amikor tehát az Egyház tanítóhivatala úgynevezett autentikus - tekintéllyel rendelkező, de nem tévedhetetlen - megállapításokat tesz, az ilyen megállapításoknak a súlya és kötelező ereje az Egyház tapasztalatából, és az alkalmazott érvek bizonyító erejéből fakad. Az ilyen megállapításokhoz nem a hitben gyökerező engedelmesség, hanem az Egyházzal való azonosság tudata és az emberi megértésen a- lapuló engedelmesség a megfelelő válasz - ami a felhozott érvek erejéből táplálkozik. Az ilyen megállapítások rendszerint az Egyházban bizonyos kérdésekről kialakult általános véleményt erősítik meg, és arra irányulnak, hogy fennálló véleménykülönbségeket elsimítsanak. Ebből a szempontból a "Humanae vitae" nyilvánvalóan egy meglehetősen sikertelen kivételnek számítható. Amikor a hívő ilyen kérdésekben a tanító hivatal kifejezett álláspontjával szemben találja magát, lelkiismeretben nem arra van kötelezve, hogy feltétlen engedelmességgel meghajtsa fejét, hanem az Egyház érdeke és jóléte azt várja tőle, hogy a véleménykülönbséget határozottan és kellő tisztelettel kinyilvánítsa azért, hogy az így keletkező eszmecsere eredményeképpen az adott erkölcsi probléma jobb megértése váljék lehetővé és a kialakult közös vélemény alapján a tanítóhivatal helyesebb és jobban