A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-08-01 / 8. szám

- 342 De még gazdagabb élményekkel teli a vonatok indulása, a búcsúzás. - "Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni" - mondja egy francia mondás. Ez a gondolat érződik a könnytől csillogó szemek, a fáradatlanul búcsút intő karok mögött. Búcsú. Távozás. Elszakadás. Az együtt töltött idő vége. Ki tudja, mennyi idő telik el, míg újra meglátja egymást a két személy, akiknek útja kettévált. Pedig jó látni a másikat. Tudni, hogy ott van mellettünk. Hallani a hangját, feltenni neki kérdéseket, amelyekre - ha nem is tudja a választ - valami feleletet mégis ad. Megbeszélni a problémákat, amelyekre talán nem is tud megoldást a másik, mégis végtelen sokat segít bennük együttérzésével, gondoskodásával. Jó gondoskodni tudniamásikról, ellesni hangulatait és óhajait, szolgálni neki és segítségére sietni. Jó szólni hozzá, kérdéseit hallani és problémáiban résztvenni. Jó együtt leülni vele a terített asztalhoz és örülni étvágyának; jó sétálni és szórakozni addig, amíg együtt van két ember.

Ha jól meggondoljuk, az egész élet búcsúzások sorozata. Hiszen nemcsak akkor szűnik meg a meghitt együttlét, amikor a vonat kigördül a pályaudvarról. Megszakad az akkor is, amikor napközben ki-ki megy a saját dolgai után: az egyik erre, a másik arra. Elbúcsúzunk egymástól az álom rövid óráira is, amikor nem érezzük a másik közelségét, amikor nem tudunk a másikról, amikor a másik személy mintegy kicsit meghal számunkra. De tovább is mehetünk: minden mondat, sőt minden szó után is megszakad a beszéd, a közlekedés két személy között, minden kézfogás és minden ölelés után eltávolodik egymástól a két test. Es egyáltalán mit jelent a közelség? Az anyag áthatolhatatlan: valóságos értelemben vett egyesülés csak a szellem világában lehetséges. Úgyhogy a legközvetlenebb közelség is tulajdonképpen a búcsúzás állandósított állapota.

De ugyanakkor fordítva is igaz: akár centiméterekre, akár kilométerekre távozik is egymástól két személy, együtt képesek maradni, egységet képesek továbbra is alkotni. Ha a szavak sokszor a félreértés forrásai is, a közlés, a felhívás és a válasz ténye eggyé teszi a társalgókat. Ha a test áthidalhatatlan válaszfalnak tűnik is néha két személy között, a szeretet eggyé tesz minden akadályonát. Az álom határain, a célok és elfoglaltságok különbözőségein keresztül, az idő és tér korlátain túlemelkedve a személyek egységét megteremteni és megtartani képes az együttérző, egymásért levő, egymásba olvasztó szeretet.

Talán éppen ez a búcsúzások, az elszakadások nagy tanulsága. Talán éppen a fájó, kegyetlen elválás hívja fel a figyelmünket arra, hogy azon a síkon, amelyen a búcsúzás történik, mindég távolság van az emberekközött, de minden búcsúzás mélyén megmarad az együtt-