A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-06-01 / 6. szám

- 252 Vagy talán egy öreg kínai bölcs az évszázadok takarója alól lépett éppen elő s most ért ide.

A köd lassan foszlik, emelkedik, oszlik. A hegycsűcsokon szétfut a napsugár. Melegíti a mély hótakarót odafent.

Kedvenc helyem, a tisztás felé kapaszkodom. A patak megduzzadt az esőtől, éneke hangos, boldog. Szikláról sziklára habosán, gőzölögve szökken.

A sokágú tölgy felé nézek, ahová képzeletem az öreg Baglyot állította. Úgy tűnt, mintha odúja előtt álldogálna, tág szemekkel.- Napok óta egy kérdés ismétlődik bennem - fordultam a fa felé. - Mért van az, Bölcs Bagoly, hogy lentebb a fenyők dereka vaskosabb, magassága kétszeres? Itt már alacsonyabbak a fenyők és arra fent valóságos törpék.- Kérdezni mindig jó - véltem hallani a választ. - A felelet nem mindig elégíti ki a kérdezőt. De felelek. A fenyők lentebb tudják, hogy ott jó, nekikvalóatalaj. Nem túlnagyok a sziklák, gyökerük a mélybe kapaszkodhat. Azok a fenyők, amelyek följebb kapaszkodtak, egészen idáig, már ritkább levegőben élnek, jobban ki vannak téve viharnak, hidegnek. A talaj itt keményebb feladat: gyökerük nehezen tör át a sziklák között és már kevesebb jó, tápláló talajt talál. Azok ott fent a sziklákközött, a csúcsok alatt már a jéghideg ország, a hóviharok, a fagy, a küzdelem gyermekei. Ha a szél ki nem fordítja őket, ha gyökerük termőföldet ér, ha a ritka levegővel meg tudnak elégedni, megélnek. Onnan messze látnak, le a völgybe, végig a tengerszemek láncolatán és már a csúcsok hideg lehelletét is érzik. De éppen ők tudják legjobban, hogy fölöttük élnek a magányos hegycsúcsok, oda már nem érhetnek föl. Tudják, hogy a csúcsok fölött élnek a felhők és azok fölött a nap, a hold, a csillagok. Ilyen magasba ér eszmélő- désük és talán arra is gondolnak, hogy a nap, a hold, a csillagok fölött még magasabb magasságokban élnek az ismeretlen magas-magas járású nap- és csillagrendszerek.- Bátran kell élni, barátom! - véltem még hallani. - Vállalkozó készséggel, mégis szerényen. Tudnunk kell, merre szólít a hivatásunk, és azt is, hogy meddig érhetünk. Meg kell tanulnunk a ne- künkvaló mértéket és az arányérzéket ki kell fejlesztenünk. Oda el kell érnünk, ahova hívatva vagyunk; oda, ahova küldetésünk szólít. De ott megelégedetten, nyugodtan, hálásan meg kell állnunk. Örülnünk kell annak, hogy mások messzebb érnek, nagyobb sikert értek el, felettünk állnak. És örülnünk azoknak, akik lejjebb megálltak - örülnünk velük, ha megelégedettek.

Megköszöntem a Bölcs Bagoly - vagy az erdő? - titkos suttogását és nem kapaszkodtam följebb. Csodáltam, néztem, figyeltem