A Szív, 1973 (59. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
34 a jövő sokkja a pszicho-teológiát és a "jövő előjogát" hirdető teológiát. A kérdésünk most ez: kell-e az egyháznak továbbra is a jövő sokkjától elaléltan vergődnie? A válasz (ésaprobléma megoldása) attól függ, képes-e az intézményes egyház a teológiai áramlatokkal lépést tartani? Ha nem, a jövő sokkjának hullámja továbbra is el-elbo- rítja majd, mint mindenmás intézményt. Ha igen, az azzal jár majd, hogy az intézmény szervezőenergiái együtt haladnak a teológiai áramlatokkal s az egyház nemcsak magát szabadítja meg a jövő sokkjától, hanem az egész emberiség számára feloldhatja a sokk-problémát. Az autentikusan katolikus teológia mindig eszkatologikusbeállítottságú volt - abban az értelemben, hogy a "keresztény érában" mindig az emberiség reménnyel teltebb jövőjét látta. S valóban a jövőre kell irányulnia, ha nem akar a történelmi rövidlátás áldozatául esni. Napjaink teológusai szinte messiási hivatástudattal hirdetik is ezt. Közülük Bemard Cook például odáig megy, hogy Szent Pálnak "Krisztussal való meghalásunk" gondolatát úgy értelmezi, mintha a Krisztus halálában és feltámadásában való osztozásunk azt jelentené, hogy "énünknek nyíltnak kell lennie az állandó változások felé". O mondja azt is, hogy a múlthoz való görcsös ragaszkodásunk csak egy álbiztonságot ad. A húsvéti misztérium igazi értelme: meghalni a múltnak és feltámadni a jövő számára *. Manapság - talán sokkal jobban, mint ezelőtt - valóban a jövő felé tárja az emberiség a tekintetét. A domonkos Schillebeeckx szerint ma nem az az igazán izgató kérdés, mi történt az emberrel, hanem hogy mi fog történni vele. A jövő igézetébe a természet- tudományok, a technológia és a viselkedés-lélektan szédületes haladása és eredményei dobtakbe minket. Még Istenről alkotott fogalmunkat is befolyásolja napjainknak ez a sajátos, dinamikusan a jövőhöz igazodni kívánó beállítottsága. Magunk mögött hagyunk egy olyan kultúrát, amelyik Istent a múltba vetítette s az örökkévalóságot mint a változhatatlan, megkö- vesült és végnélküli múltat fogta fel. Mai Istenfogalmunk sem az, amelyik Ót - teremtményeivel összehasonlítva - mint "mindenestől mást" képzelte el. Ma inkább úgy látjuk Őt, mint a "mindenestől ú- jabb és újabbat". Isten az, aki nekünk is megadja azt a képességet, hogy mindent olyan "újjá" alkossunk, ami aztán túl tudja szárnyalni * "New Dimensions in Catholic Life" c. munkájában ezt még élesebben így fogalmazza meg: "A keresztény hívő számára az élet tulajdonképpen állandó, fölyamatos közelítés a felé a jövő felé, ami a Fel támadás".
